marsbéli krónikák

Azt hiszem, soha nem leszek érett az együttélésre. Egyszerűen szeretek egyedül élni, én+állatok. Tulajdonképpen mozogni sem szeretek. Mi a fasznak szenvedjek egy rohadt teremben egy csomó más szerencsétlennel, mikor így is körülrajonganak a férfiak? (Rajonganának, ha nem lennék ilyen beszari béna.) Tegnap is megkérték a kezem. (Igaz, öt éve folyton megkéri a kezem, én meg öt éve folyton nem adom.) Mindig elhatározom, hogy mától kezdve, most-aztán-tényleg dívaként fogok viselkedni, de kezdem belátni, erre születni kell. Túl sokat kéne magammal vacakolni állandó jelleggel, hogy díva legyek, ráadásul a dívák suhannak, én meg nem tudok suhanni, inkább sebesen szaporázom az utcán, vagy meg-megáll, körülnéz módra bambulok, ami szintén nem túl dívás. Ráadásul hangosan röhögök, nem tudok kacagni és szipkám sincsen. Mindennek tetejébe mocskos a szám, és nem fektetek hangsúlyt arra, hogy ne lássanak smink nélkül, meglehetősen lebowskysan járok vásárolni. Azt sem mondhatnám, hogy a hangom búgó, a szemöldököm vékony vonal. (Most tulajdonképpen Marlene Ditrichet sikerült leírnom, de végül is ő volt a dívák dívája.) Az sem elhanyagolható egy díva esetében, hogy hol él és milyen állatai vannak. Én egy lepukkant lakásban élek Kőbányán, karban hordozható állataim pedig nincsenek, mert a kutya harminc kiló, a macskák meg túl tevékenyek és türelmetlenek ahhoz, hogy eltűrjék, hogy hosszú dívaköpenyem karjában körülhordozzam őket a kőbányai puttó lakásban. Azt hiszem inkább beleakaszkodnának a dívaköpeny tollas szegélyébe, és szétszaggatnák. Majd elfeledkeztem a dívapapucsról! Ki az a hülye (Peggy Bundyt leszámítva), aki TÉNYLEG magassarkú papucsban jár otthon? Most látom csak, dívának lenni csupa szenvedés lehet. Szegény Marlene: