Ma eszembe jutott életem nagy szerelme. Pontosabban csak az lehetett volna, ha nem vagyok pont olyan balfasz, amilyen. Felcihelődtem a vonatra, szokás szerint bepocoltam a büfékocsiba. Indulás után odalépett egy pasi, aki megkérdezte, leülhet-e. Igazából fel sem néztem az újságból, úgy mondtam, hogy igen. Darab ideje ültünk, mikor szemem sarkából érzékeltem (vagy csak női megérzés volt), hogy állandóan rámnéz, keresi a kontaktust meg ilyenek. Felpillantottam és belefutottam a leggyönyörűbb mosolyba, amit életemben láttam pasi arcán (azóta se). Végtelenül kedves, barátságos, kicsit félénk, de mégis határozottnak tűnő stb. Komolyan mondom, még a lélegzetem is elállt. Erre a sokkra természetesen csak egyféleképpen reagálhattam: anélkül, hogy visszamosolyogtam volna, határozottan visszamerültem a Kutyarevü című folyóiratba, de senki ne kérdezze, miről szólt. Egyetlen egyszer sem (!) néztem fel többet az út során! Szegény még kereste a tekintetemet (éreztem), de hál' istennek engem nem olyan fából faragtak. Hihetetlen akaraterőről tanúbizonyságot téve már éppen megint ránéztem volna (kb. másfél órával később), mikor megjelent egy ismerőse, aki többet le sem kopott. Az út hátralévő részében egy dologra tudtam gondolni: bazd meg, bazd meg, bazd meg. Mikor megérkeztünk, úgy szálltam le, hogy rá sem néztem (meglepő, mi?). Néha magam is elcsodálkozom, milyen erős nő vagyok. Nagy kár, hogy csak a káromra tudom érvényesíteni az erőmet.