marsbéli krónikák

Mit zaklat ez meg? Öt napja véglegesítettük a szakítást, és már találkozni akar velem. Minek? Élőben is elmondani, amiket irogat? Élőben is szarul érezni magam, hogy nem mondhatom ki a dolgokat? Egyszer a következő párbeszéd hangzott el köztem és egy ex között: Ex: Szeretlek. Én: Én viszont nem. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt ez az őszinte válasz, de olyan szinten összeomlott, hogy azt hittem, a föld alá süllyedek szégyenemben. Végül is hogy jövök én ahhoz, hogy így megbántsak valakit? Akit ráadásul szerettem a magam módján, csak nem úgy. A mai napig szégyenkezem, ha eszembe jut, hát ezért nem akarok senkivel őszintén beszélgetni ilyesmiről. Senki nem akarja kimondva hallani, hogy ő már nem fontos a másiknak, és valójában kurvára nem hiányzik neki. Ugyanakkor ahhoz sincs kedvem, hogy úgy tegyek, mintha örülnék neki. Időt és nyugalmat követelek! Miért nem tudnak erre ráérezni az emberek? Addig hergel, amíg odamondok. Persze úgyis én fogom végül röstellni magam. Előnyben van, az én szar kék szemeimmel nem lehet egy félig halálra kínzott spánielkölyök esdeklő tekintetével nézni. Utálom a barnaszeműek kis játékait.