Most, hogy itt a jó idő, és egyre többet vannak nyitva az ablakok, a dívamacska egyre messzebb merészkedik az egész háztömböt körbefutó párkányon. A másik az nem, az gyáva, az csak aggodalmas pofával néz a sarkon eltűnő társa után. Én is egyre aggodalmasabb pofával nézek, mert mi van, ha egy rosszindulatú gyerek lelöki az ablakukból? Vagy leesik? Vagy valami? Tegnap is kutyaharc volt a gangon. Általában visszajön, ha hívom, de múltkor négykézlábra ereszkedve reszkettem a párkányon, bal kezemben ráztam a macskamagos dobozt a tőlem három méterre kuporgó rühes dög felé, és hol könyörgőn, hol átkozva a kurva anyját rimánkodtam, hogy légy szíves, tessék szíves lenni nagyméltóságú asszony befáradni, mert szeretnék ablakot zárni. Közben a másik a sarkamat taposta a párkányon, majdnem lelöktük egymást. Az alant sziesztázó munkások is be-beszálltak, csujjogató jelleggel a monológomba (Cicc-cicc! Gyüjjék le kisasszonka! Ilyen szép macskát én is elkapnék! stb.) De rájöttem a megoldásra. Mikor végképp türelmemet vesztve egy hangos kurva anyáddal rábasztam az ablakot a kis szemétre, persze hogy két percen belül ott nyervákolt, hogy engedjem be. Kisstílű vagyok, tudom, de akkor is jólesett egy percig kárörvendően billegni az ablak előtt, és olyanokat vágni a fejéhez, hogy "Fordult a kocka, Jimmy fiam!", meg "Megmutassam, mi lenne a vacsorád?". Mindez persze fikarcnyit sem használt, miután beengedtem, megette a kajáját és lefeküdt aludni. Az ágyamba. A paplan alá. Ismét bebizonyosodott, hogy a macska nem az a fajta, aki képes lenne magába szállni.