HTML

marsbéli krónikák

Friss topikok

  • zsuzska169: Mindenkinek most? :D Miközben töltött a oldal, arra gondoltam, hogy vajon milyen nehéz lesz elolva... (2019.05.05. 09:24) A közös munka öröme
  • HoldViola: Régen jártam nálad, így csak most olvasom, mélyen egyetértek, és sajnos átérzem, én ugyanígy járta... (2018.03.25. 21:49) Welcome to the machine
  • dívamacska: @zsuzska169: Csak most láttam, amit küldtél. Ez az ember remekül ismeri a macskákat:-) (2017.12.16. 11:18) Black Friday
  • Raven1975: A sírás környékez, szegény pára, mennyire lehet sajnálni. Évtizedeken keresztül hazugságban élt, c... (2017.11.20. 21:51) WTF?
  • Untermensch4: @John Doe3: "nem a kutyákkal van feltétlenül baj (bár néha azokkal is), hanem a kutya-gazdája rend... (2017.03.27. 15:16) Ne nyúlj hozzá, megharap!

Címkék

2004.12.30. 13:31 dívamacska

Megállapítottam valamit. Soha, egyetlen pillanatig, még kiscsaj koromban sem tudtam magam elképzelni férjes asszonyként. És erre a napokban kellett rádöbbennem. Valamelyik este vagy egy órán át kutattam az emlékeim között, és rá kellett hogy jöjjek, soha nem tervezgettem az esküvőmet, általában nembabákkal, hanem szőrös állatokkal játszottam (ez még most is igaz, he-he), bazira untattak a  családot játszunk típusú szerepjátékok (leszámítva az óvodai mutasd meg a tiédet, megmutatom az enyémet), és kiráz a hideg, ha esküvői szervezkedésről hallok. Azt hiszem, inkább ijesztő, mint vonzó ez az egész. Bezárulnak a kapuk, nem olyan egyszerű már elmenekülni, tele leszel kötelezettségekkel, és valami idegen vénasszony fog az anyós jogán belekarattyolni az életedbe. Ha lenne egy kölyköm, érte férjhez mennék, de magamért szerintem sosem fogok. És rájöttem arra is, hogy Voltpasi minden hibájánál jobban idegesített, hogy feszt a megállapodottságról sivalkodott, és titokban örült, mikor én ki voltam borulva, hogy terhes vagyok. Tudom, mert ő mondta utólag. És senki ne jöjjön azzal, hogy rossz példák között nőttem fel, mert a szüleim több mint 30 éve házasok, és kurvára jól megvannak, nagyon fasza kis családom van. Szerintem ez valamennyire kódolva van. Ha viszont nem a családteremtésre determinált természetanyánk, elkezdek gondolkodni azon, mely területen tudnám magam a Nobel-díjig aktiválni. Egy kémiai Nobel-díjjal szerintem nagy meglepetést okoznék mindenkinek. Elsősorban magamnak. Kontyos tudósnő leszek, kinek lábán a durva barna nejlonharisnyája alatt csinos sávokba rendeződnek a fekete szőrök. Mindig én érkezek a laborba elsőként, és utolsónak megyek haza. A neon zizegése és a kaloriméterbomba zúgása lesz a legmegnyugtatóbb hang a számomra; összehúzott, ám értő szemmel vizsgálgatom majd a restrikciós térképeket, és mindenki fapinának fog gúnyolni a hátam mögött. És ha véletlenül meglátnak egy képet ifjúkoromból, mikor még ittam, keféltem és vidám voltam, nem hiszik el, hogy az én vagyok. Meg úgyis letagadom. Óriási dilemma ez. Megér egy Nobel-díjat?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://marsbeli.blog.hu/api/trackback/id/tr625333970

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása