Vinnyogás, vinnyogás, ürügy, mentegetőzés, azt gondolom erről. Kissé sarkítva annyi ez, hogy aki nem akar otthon lakni, az nem fog, a többi meg magyarázza a helyzetet. Amikor az egyetem után hazacuccoltam, három hónap után 30 ezer forinttal és finoman szólva is bizonytalan egzisztenciális kilátásokkal elköltöztem egy világvégi* kispesti panel tizedik emeletére, egy leszuttyadt kecóba három vadidegen meg ezer csótány mellé, mert úgy voltam vele, hogy bármi, csak otthon lakni ne kelljen, mert lehúz, magadba fordít, életképtelenné tesz. Leszámítva azt a néhány nagyon is tudatos embert, aki tényleg azért húz ki még néhány évet otthon, hogy minden fillért élére állítva vehessen egy saját lakást, a többségnek valószínűleg a lelke mélyén nagyon is megfelel, hogy fényesre van nyalva a valaga és a köldökét bámulhatja cselekvés helyett. És nem azért, mert így tervezték, hanem mert ezt teszi az emberrel, ha felnőtt emberként sok szempontból gyerekéletet él. A szülő sem fog tudni kibújni a gondoskodó szülőszerepből, ha a csemetéje kísérletet sem tesz rá, hogy ne viselkedjen már gyerekként, egymást tartják egy olyan szereppárosban, amit hosszú évekkel ezelőtt túl kellett volna már lépni. Aztán telnek az évek, sokasodnak a bogarak a fejben, merevednek a viselkedésformák, csökken a változásokkal szembeni tűrőképesség és a bevállalósság, aztán már kereshet valaki akármilyen jól (szinte mindig a pénz az ürügy a mamahotelkedésre), ott fog megrohadni az anyja szoknyája mellett, mert bebetonozta magát a kis Pán Páter-i világába.
* Értsd: a legközelebbi ismerős kocsma tömegközlekedéssel legjobb esetben is negyven percre volt.
