marsbéli krónikák

Tegnap esti segélykérő, szakítottunk-igyál-velem telefon után loholva (na jó, előbb befejeztem az evést és kényelmesen megittam a söröm) érkeztem régi barátnőm, K. bérleményébe, ahol már felhalmozva álltak a szemét fasz cuccai, K. dühödten húzta át az ágyneműt, én pedig segítőkézsségemet kimutatva előkapartam a maradék rumot, igazi kubai, kár lett volna érte. Bosszúszomjas elindulás a felpakolt cuccokkal, hogy majd jól kihajítjuk azokat a szemét fasz anyukája lakása előtt, csókolom, sajnos nincs időnk felhordani a harmadikra, jó éjszakát és minden jót, a lift előtt felmálházva álltunk, mikor telefon érkezett a lent várakozó sofőrtől: "Most lépett be a házba." Visszarohanás a lakásba (ami szerintem hülyeség volt, szórhattuk volna a fejére a lépcsőről a ruháit meg a búvártalpát), én titkosügynökösen az utolsó pillanatban leosontam a lépcsőn, pont elkerülve a szemét faszt, akit még láttam kilépni a liftből. Az utcán az autóban várakozó ügynöktársam gyors rámvillogással tudatta hollétét, feltűnésmentesen beszálltam a kocsiba, majd megkezdtük a szemmel tartást. Nagyon unalmas volt, ráadásul valahogy úgy alakult, hogy Montag ügynök egy fától pont a ház kapuját nem látta. 20 perc után már végképp nem volt olyan jó móka, így felmondtunk az FBI-nál, és elmentünk inni. A két vigasztaló.