marsbéli krónikák

Tegnap meglátogattam a Dívamacskát. Igazán jó helyen lakik, vannak a kertben más macskák, már velük él egy kutya is, akit (ex)lakótársam szedett össze valahol a hegyekben, a Tarkamacska persze retteg tőle. A Dívamcska a legnagyobb franc, mint megtudtam, éppen lent aludt a pincében a saját foteljában, leguggoltam hozzá és megsimogattam a fejét, felébredt és rám nézett azzal a setét tekintetével, nem látszott, hogy megismert volna. Mikor felvettem csak lógott a karomban, felfektettem a vállamra meg mondtam neki szépeket míg sétálgattam vele, és egyszer csak nagyon halkan elkezdett dorombolni, szinte csak zümmögni, aztán beizzította a dorombgépet, és olyan volt, mint régen. Míg kint ültünk a kertben, odajött, minden lépésnél nyújtózkodott, ettől ide-oda billegett, mikor megállt előttem, tudtam, hogy előbb felnéz és nyávog, kivár két másodpercet, és csak azután ugrik. A vékony nyári ruhájában még törékenyebbnek tűnt. Olyan jó volt kicsit megszeretgetni.