marsbéli krónikák

Tegnap beiratkoztam az új egyetemre. Három kibaszott órán át kínoztak minket, a kazánfűtő és a pedellus kivételével minden egyetemi dolgozó szólásra emelkedett, volt aki többször is. A mögöttem ülő nyomi az anyukájával érkezett, hát gratulálnék a sikeres gyerekneveléshez. Az egész csúcspontja az volt, mikor az egyetemi néptánckör négy tagja tartott egy tízperces előadást, na akkor tapintható volt a döbbenet a levegőben, erre azért senki sem számított. Az elejét sajnos nem láttam, mert le kellett buknom a sorok közé, olyan hihetetlen módon vinnyogtam a röhögéstől, hogy taknyom-nyálam egybefolyt. Sokat levont az előadás értékelhetőségéből az a tény, hogy a nagyelőadó katedrája és az első sor előtti asztal közötti árokban került sor a csűrdöngölőre, ezért csak deréktól felfelé láttuk őket, de azért nagy tapsot kaptak, mikor végre befejezték. A mellettem ülő srác szerint valószínűleg őket is szopatták beiratkozáskor, és így álltak bosszút. Kiszúrtam egyetlen jó pasit, akit szerintem soha többet nem látok, mert olyan elképesztően komor arcot vágott végig, ami alapján valószínűsíteném, hogy még a hét vége előtt öngyilkos lesz. A mentálhigiénés segélyszolgálat negyedórás előadása szintén újdonság volt számomra, tuti, hogy az EU kényszeríti az egytemeket ilyen faszságokra, mutassanak már nekem egy egyetemistát, aki felkeres egy pszichológust a problémáivall, ahelyett hogy elmenne berúgni a gondmegoldásban őt támogató haverjaival.