marsbéli krónikák

Kevés dolog annyira viszolyogtató számomra, mint amikor valaki újságpapírba meg tesco-katalógusba csomagolja a könyvet, amit olvas. És senki ne jöjjön azzal, hogy óvja a könyvet, a francokat óvja. Nem a könyvet félti, hanem a tárgyat, amit utána ki akar rakni a polcra, mert csak tárgynak tekinti, és fontos neki, hogy vadiújnak tűnjön a katonás rendben sorakozó, és a tapétával harmonizáló színű Danielle Steel összes. A könyv értékét nem csökkenti, ha látszik rajta, hogy sokat forgatták. A könyv nem csak betű meg sor, hanem szag, tapintás és forma is. Ha ismeretlen könyvekkel teli polc előtt állok, mindig a legrongyosabb után nyúlok először, és ez általában telitalálat. Félreértés ne essék, én vigyázok a könyveimre, rühellem, ha valaki hassal rak le egy könyvet, ahelyett hogy becsukná. De újságpapír, bakker? És fogadjunk, hogy az újságpapírokat sem dobják ki, hanem gyűjtögetik: ez B5-ös méretű könyvre való, ez meg alacsony A4-esre, jó lesz a következő Szívhangra, még nem kopott, nem pazarlunk. A csomagolósok könyveibe pedig igyekszem belelesni a válluk felett: eddig még csak szeméttel találkoztam. Újságpapírba csomagolt szemetet olvasni a metrón, míg oda nem érünk a Corához, és kezdetét nem veszi a hét csúcspontját jelentő mámorító bevásárlás, hát gratulálok. Minek tanult meg olvasni, csókolom?