marsbéli krónikák

Tudom, hogy röhejes, de amióta kedden délután megvilágosodtam, és egyetlen pillanat alatt eldöntöttem, hogy ott rohadjon meg az egyetem, ahol van, engem többet nem látnak, folyamatosan ennek örülök. Mintha legalábbis bárki kényszerített volna, hogy elkezdjem, pláne hogy folytassam.…

"I'm a superbeast", ma ezt éneklem, mert így is érzem, ráadásul lehet hangoskodni, mert mindenki elhúzott.

Az index meg ne írjon tudományról, de legalábbis ne olyanra bízza a cikkek megírását, aki nem tudja, hogy a kergemarhakór meg a Creutzfeldt-Jakob-betegség nem ugyanaz, és az egész irományról ordít, hogy a szerencsétlen összetákoló (úgynevezett újságíró) tegnap hallotta…

Röviden szólva tehát: úgy otthagytam az egyetemet mint a szart. All stand and raise your champagne glass! (azért egyszer még megtanulok traktort vezetni, istenuccse)

Tegnap végre döntésre jutottam: beláttam, hogy nem éri meg ennyi energiát feccölni valamibe, csak mert kitaláltam magamnak, hogy ez jó lesz. Annyira azért nem jó, mint amennyit kivesz belőlem. Szóval, befejeztem.

Továbbgondoltam a taxis dolgot, és kínálkozik még egy lehetőség: annyira nyomorultul nézek ki, hogy a taxisok azt hiszik, valami kültelki diszkóban dolgozom vécésként, tehát se azt nem nézik ki belőlem, hogy valaki fizetne, hogy megdugjon, se azt, hogy eléggé értelmes lennék…

És a szegény vén páviánt valószínűleg már rég elvitte a tél.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy percek óta ölbe ejtett kézzel, szomorúan és magamba roskadva bámulok a híg levegő egy pontjára, mint az a szegény vén pávián az állatkertben, aki majdnem teljesen kopaszan, csontsoványan kuporog a kis sziklarészén, és a szaladgáló…

Miért van az, hogy ha késő éjjel taxival megyek haza, háromból két taxis biztosan megkérdezi, hogy dolgozni voltam-e? Nem tudom, hogy a színes csíkos kötött gyereksapka, a szemüveg vagy az ártatlan arcocskám miatt gondolják, hogy tíz perccel ezelőtt még pénzért szoptam.…