2006.01.30. 13:57 dívamacska
Egyszer csak azt vettem észre, hogy percek óta ölbe ejtett kézzel, szomorúan és magamba roskadva bámulok a híg levegő egy pontjára, mint az a szegény vén pávián az állatkertben, aki majdnem teljesen kopaszan, csontsoványan kuporog a kis sziklarészén, és a szaladgáló kispáviánok állandóan fellökik, ő meg próbál szigorúan nézni, de már azt se tud, csak szó nélkül nagy nehezen feltápászkodik és visszarendezi magát, hogy aztán két percen belül megint fellökjék.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://marsbeli.blog.hu/api/trackback/id/tr445334311
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
