Ma ismét megerősítést nyert az a meggyőződésem, hogy lényegesen jobban érezném magam a világban, ha nem lennének lassú emberek. Mert a lassúság a legidegesítőbb tulajdonságok egyike. Kikészítenek a lassan járók, a pénztárcájukban komótosan kotorászók, a tétova balfasz módjára válogató bizonytalanok, de legjobban a lassú evők. Őket egyszerűen képtelen vagyok tolerálni. Pláne, ha 25 szájbakúrt percen keresztül vagyok kénytelen udvariasságból gubbasztani a rég befejezett ebédem romjai felett, mert ő: eszik. Más dolgom nem lévén, figyeltem a folyamatot, és éreztem, ahogy szépen lüktetni kezd egy ér a homlokomon, a fejemben nő a nyomás, és állati agresszivitás kezd mocorogni odabent. Végül lehunytam a szemem, és arról ábrándoztam, hogy megragadom az asztal szélét, és jobb híján a saját fejem verem bele, miközben azt sikoltozom: "Miért teszed ezt velem? Mit vétettem? Egyél már, a kurva anyádat!"
Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy valakinek minden falathoz több perc kell. Rendezgeti a tányérján az ételt, ide-oda tologat, felemeli, aztán leengedi az evőeszközt, csak úgy, körülnéz, sóhajt, kicsit piszkálja a kaját, ismét átrendezi, a húst leszedi a rizsről, majd gondosan teljesen szeparálja tőle, vág egy falatot, de azt nem eszi meg, mert nem akkorára sikerült, mint amilyenre tervezte, ezért vág még egyet, utána elkezdi megtervezni, milyen összetételű és mennyiségű köret kell a végre sikeresen leszelt darab kibaszott húshoz. Mikor fejben megszületett a kompozíció, kezdetét veszi az összeállítás. Ennek természetesen sorrendje van, nem ám csak úgy egy villára halmozzuk a cuccot, de nem ám! Ha szerencsénk van, egyszer sem ejti le, nem kezdi előlről. Ezután jön a rágás gyötrelmes feladata, mely percekig is eltarthat. Tuti, hogy ezek számolják, hányszor rágnak, a kurva anyjukat. És a nyelés, könyörgöm, a nyelés! Hogyan lehet lassan nyelni, he? Hogyan? És még csak egyetlen nyomorult falatnál tartottunk! És persze minden falat után leengedi a villát meg a kést, és hosszan, figyelmesen körülnéz. Idegroncs vagyok.
