marsbéli krónikák

A metakommunikáció, az nem az én világom, talán nem árulok el meglepő dolgot ezzel. Roppant mód zavar viszont, hogy az évek múlásával nemhogy jobban eligazodnék az emberek közötti, számomra titokzatos jelzések terén, de csak egyre jobban belezavarodok. Mert mi van akkor, ha valaki - hozzám hasonlóan, ugye -  konzekvensen ellenkező jeleket ad, mint amilyeneket a lelke mélyén valójában szeretne, de nem mindig, csak egyes alkalmakkor (ez függ az elfogyasztott alkohol mennyiségétől is, ami azonban sajnos csak további problémaforrás, mint tudjuk), máskor viszont pont olyanokat, amilyeneket szándékozott, és akkor én most hogyan jöjjek rá arra, hogy - már feltéve, ha egyáltalán észreveszem, hogy itt bizony metakommunikáció folyik - most éppen pont úgy vagy pont ellenkezőleg kell érteni, amit a másik ember közölni akar? Arról nem is beszélve, hogy - szintén hozzám hasonlóan - egy csomó balfasz van, aki sokszor nem szándékosan is rossz jeleket alkalmaz, vagy rossz helyzetben alkalmazza a jó jeleket, vagy csak egy megfelelő jelet kommunikál rosszul. Vagy mindhárom egyszerre, esetleg felváltva, és akkor már tényleg teljes a káosz. A picsáért nem lehet mindent csak úgy megmondani? Ez a kibaszott virágnyelv, meg a finom kis jelzések, meg a ráutaló magatartások, ezek fognak a sírba tenni. És akkor én vagyok az agresszív, ha elvesztem a türelmemet, és rákérdezek, hogy akkor most mi a fasz van?