marsbéli krónikák

Mára végiggondoltam, meg aludtam rá - józanul - egyet, és megírtam neki, hogy visszaszívom a bocsánatkérést, nem kérek bocsánatot, mert nincs miért. És így is gondolom. Per pillanat tehát az a legnagyobb gondom, hogy sikerült úgy felfáznom, hogy ezt speciel összegörnyedve írom,…

Mit szépítsem, egy ügyes húzással rohadtul lejárattam magam tegnap. Igyekszem meggyőzni magam, azt dúdolom, hogy "Most már úgyis mindegy, vígan táncolok", de kurvára nem megy ez a hozzáállás. Ami nagy baj.

Nagyjából végigfutottam a blogomat, és meg kell hogy állapítsam, hogy én mindig csak berzenkedem. 

Édesjézusomderosszulvagyok. Vadállat módjára berúgtam, bőgtem, veszekedtem, hánytam, anyukámnak sírva bizonygattam a telefonba, mennyire szeretem őket (nyilván nem vette le, hogy sakálrészeg vagyok), és még a molesztálás is megvolt, szóval most éppen rettenetesen szégyellem…

Fú, és jut eszembe, de gonosz pletykálkodást csaptunk tegnap egy sarokban. Sári néni, Kati néni. Eh.

Azok a hülyék, akik itt meg ott áradoztak a 28 héttel később című rettenetről, azok mit láttak vajon? Csak azért örülök, hogy megnéztem, mert tökéletesen illeszkedik az ez-az-év-egy-fostalicska-volt koncepciómba, lévén a film maga is egy fostalicska.

"A lakásból sikerült kimenekíteni egy idős asszonyt és a lányát, egy középkorú nőt, továbbá négy kutyát és két galambot." Na, ezért buknak a nők a tűzoltókra, mert azok olyanok, hogy visszamennek kutyákért és galambokért a tűzbe. És akkor ne legyen az ember…

A metakommunikáció, az nem az én világom, talán nem árulok el meglepő dolgot ezzel. Roppant mód zavar viszont, hogy az évek múlásával nemhogy jobban eligazodnék az emberek közötti, számomra titokzatos jelzések terén, de csak egyre jobban belezavarodok. Mert mi van akkor, ha valaki…