Másfél hete ismét szélesre tártam a menyétajtót, hadd áramoljanak korlátok és az én állandó zavarásom nélkül a háziállatok ki és be. Az ajtó kis alagútja egy használaton kívülre helyezett pulóverrel volt kitömve télire, amit én rendes háziasszonyként szimplán bebasztam az előszoba sarkába, majd lesz vele valami, például lebomlik pár tízezer év alatt, vagy ilyesmi. A Dívamacska persze azonnal meglátta a remek lehetőséget a lakás lehidegebb és legnyirkosabb pontján lehajított koszlott ruhadarabban: kinevezte az Ártatlanul Szenvedő és Terrorizált Háziállatok Végső Menedékének. Most is ott találtam rá, amint szenvedő arccal kuporgott a pulóveren, miután leordítottam a szőrt a fejéről, hogy ne a könyveken élezze már megint a kurva karmait, mikor ezer fa áll az udvarban. Kifejlesztett egy speciális nézést is, amit kizárólag itt használ: lassan felemeli az addig a padlóra szegezett tekintetét, vet rám egy félig üveges és rendkívül szomorú pillantás (esküszöm, könny csillog a szemében), majd ismét a padlót kezdi bámulni. Tök jól csinálja. El fogom tanulni.