Kész, vége, befejeztem. A lelkemet kitettem, mindent elkövettem, bájologtam, hogy biztonságban érezze magát, finom falatokat raktam ki, mert jaj szegény kóbor Vendégművész. Az sem zavart, hogy csütörtök éjjel arra értem haza, hogy az ágyamról távozik iszkolva. És erre azt kell látnom, hogy a feltételezésemmel ellentétben (a feltételezésemet eddig kizárólag arra alapozhattam, hogy mindig nagyon lányosan viselkedett, merthogy a hátulját sosem fordította felém, most már értem, miért) a Vendégművész nem csak hogy kandúr, de vacsorázás után, mint aki jól végezte dolgát, a szemem láttára jelzett oda komótosan a konyhaszekrény ajtajára. Így hát mostantól a menyétajtó lezárva, a két semmirekellő meg majd hozzám igazítja a közlekedését, mert a kisujjukat sem mozdították, hogy ne legyen a lakásomból macskavizelde. Én tényleg egy Ace Ventura vagyok (nagy humanista és jeles állatbarát), de ebből elég.