marsbéli krónikák

Megnéztem a Kempinskinél gyászoló fiatal majmokról készült videót, hát régen nem szórakoztam ilyen jól. Különösen tetszett az a rész, amikor az egyik kis picsa mély gyászát hányással fejezte ki, miközben a másik elcsukló hangon mantrázta, hogy Májkl nem halt meg, nem halhatott meg, aztán egymásba kapaszkodva zokogást imitáltak. Megtudtam továbbá, hogy soha a földön Dzsekónál nagyobb művész nem élt, és hogy mi nem érdemeltük meg őt. Értem én, hogy megvan ennek a vicces jelenségnek a maga pszichológiai háttere, de azért megkérdezném ezeket az idiótákat, hogy a körülöttük élő hús-vér emberek felé is képesek-e ilyen mérvű imádattal és szeretettel fordulni, mert az bazdmeg nem szeretet, hogy egy vadidegent bálványozol, akivel soha életedben nem találkoztál, lófaszt sem tudsz róla, nem láttad hisztizni meg elviselhetetlenül viselkedni, nem ismered a rossz szokásait (igen, igen, szörprájz: Májkinak is biztosan voltak), nem szedted össze utána a büdös zokniját, nem takarítottad fel utána az összehányt fürdőt egy meredekebb buli után, és nem ment soha az agyadra a hülyeségeivel. Menjetek haza, mosogassatok el, és szerezzetek egy jó napot anyátoknak, ahelyett hogy egy több ezer kilométerre lévő halott idegen miatt égetitek magatokat ország-világ színe előtt, szégyenszemre. Ideggyenge faszkalapok.