A szokásos macskás-kurvaanyázós poszt mai témája ismét Cirbolya, aki megsejthette, hogy hazafelé készülünk a telekről (ami számára a gyűlölt macskakosarat és a kert elhagyását jelenti), mert meglógott, és nem lehetett befogni, hazajönni pedig nem volt hajlandó. Végül beszorítottam egy félig beomlott pincelejáratba, amit rács zárt el, azon túl pedig egy ajtó, amin volt egy macska nagyságú rés. Cirbolya átmászott a rácson, és beslisszant a résen át a pincébe, én pedig lecövekeltem a rács előtt, és vártam. Negyven kibaszott percen át gyűrtük egymás idegeit: ő már nagyon szeretett volna kijönni (én is unatkoznék egy sötét, nyirkos pincében), én viszont nem moccantam. Egyszer-kétszer már majdnem elkaptam, de mindig visszaiszkolt. Mire sikerült diadalüvöltést hallatva, a grabancánál fogva a magasba emelni, annyira elvakított a düh és a győzni akarás minden áron, hogy meg sem éreztem, ahogy csíkokra karmolja az alkarom, bevágtam a macskakosárba, hogy nyekkent. Szívem szerint a vízóraaknába hajítottam volna be kosarastul, de végül hazahoztuk, ahol egy óvatlan pillanatban bemászott egy bazi nagy fiókba, abból pedig leereszkedett az alatta lévő fiókba, csapdába ejtve ezzel önmagát, és csak úgy tudtam kiszedni, hogy szörnyű nehézségek árán kivettem a cirka húsz kilós fiókot, kicibáltam a macskát a törölközők közül, aztán persze nem tudtam visszatenni a fiókot, mert a faltól nem fért el az egyik karom, és a komód mozdíthatatlannak bizonyult, de végül a sérvet és az agyvérzést kockáztatva sikerrel jártam. Elegem van mára az állatokból, és a Dívamacskát még nem is láttam.