HTML

marsbéli krónikák

Friss topikok

  • zsuzska169: Mindenkinek most? :D Miközben töltött a oldal, arra gondoltam, hogy vajon milyen nehéz lesz elolva... (2019.05.05. 09:24) A közös munka öröme
  • HoldViola: Régen jártam nálad, így csak most olvasom, mélyen egyetértek, és sajnos átérzem, én ugyanígy járta... (2018.03.25. 21:49) Welcome to the machine
  • dívamacska: @zsuzska169: Csak most láttam, amit küldtél. Ez az ember remekül ismeri a macskákat:-) (2017.12.16. 11:18) Black Friday
  • Raven1975: A sírás környékez, szegény pára, mennyire lehet sajnálni. Évtizedeken keresztül hazugságban élt, c... (2017.11.20. 21:51) WTF?
  • Untermensch4: @John Doe3: "nem a kutyákkal van feltétlenül baj (bár néha azokkal is), hanem a kutya-gazdája rend... (2017.03.27. 15:16) Ne nyúlj hozzá, megharap!

Címkék

2011.02.01. 09:45 dívamacska

A minap Vé azzal hívott fel, hogy milyen jó, hogy én nem öltem meg a gyerekemet, mint az a szerencsétlen nő. Jelzem, ilyesmi soha meg sem fordult a fejemben, semminemű agresszió nem volt és nincs is bennem a gyerekem iránt, de az első két hét életem legrettenetesebb élménye marad, ezt nem tagadom. Optimista alkat révén azonban már akkor bíztam benne, hogy ez meg fog változni, ezért az utókor és saját magam okulására már akkor lejegyeztem, hogyan érzem magam (jól tettem, mert ma már nem igazán tudom felidézni ezeket az érzéseket). Íme:

"Egyik sírógörcs a másik után, a kétségbeesés és a szorongás szinte állandó. Külön borzalmas volt, hogy a férfi a háznál egész múlt héten vidékre járt dolgozni, esténként láttam a kórházban húsz percet, aztán már itthon szintén, reggel pedig korán mennie kellett. Néha csak álltam az ablakban, és annyira hiányzott, hogy levegőt sem kaptam a sírástól. Szombat óta itt van velem, de előre rettegek a pillanattól, amikor ismét egyedül töltöm a napokat, bezárva a lakásba egy újszülöttel, akivel - úgy érzem - nem tudok mit kezdeni. Nem érzem az anyaság eufóriáját, a mindent elsöprő szeretetet a gyerekem iránt, néha abban is kételkedem, hogy tényleg akartam-e szülni. És persze rettenetesen szégyellem mindezt. A legsötétebb pillanatokban biztos vagyok benne, hogy soha nem fog ez elmúlni, a tél sem ér véget, örök életemben itt fogok állni egyedül az ablak mögött, bámulom ezt a mocsadék szürkeséget, és közben próbálom elaltatni a kis pockot. Tudom persze az eszemmel, hogy ez lehetetlen, de sokszor nem tudok szabadulni az érzéstől, és annyira fojtogat a szorongás, hogy meg sem tudok mozdulni.

Rettegek tőle, hogy soha nem fogok tudni kötődni hozzá, hogy rossz anya vagyok, mert nem élvezem ezeket a napokat és amiért azt szeretném, hogy ha nem is mindig, de aludna. Közben látom, mekkora szüksége van rám, hogy tud bújni, hogy a karomban rögtön elalszik, hogy én vagyok a felelős érte, én etetem, tőlem függ. Ez jó érzés, de nem elég. Mindenki azzal biztat, hogy ne aggódjak, ki fog alakulni a kötődés, meg hogy majdnem mindenki számára hatalmas lelki megterhelést jelent ez az időszak - kinek előbb, kinek később -, és én próbálok ebbe kapaszkodni, de sokszor szinte lehetetlen feladatnak érzem az előttem álló hónapokat. Azzal biztatom magam, hogy minden nappal egyre könnyebb lesz, mert egyre közelebb a tavasz (belegondolni sem merek, mi lett volna, ha novemberben szülök), hamarosan kivihetem sétálni, egyre jobban fog tudni kommunikálni, egyre több mindenre lesz képes, és nem olyan lesz szegénykém, mint egy cserép virág. Amikor megpróbálkozik egy-egy félmosollyal, az mindig olyan jó érzés. Ez tartja bennem a lelket, hogy egyre több ilyen lesz, egyre több örömöm telik benne, nem csak feladatot fog jelenteni.

Ha egyedül kellene ezt végigcsinálnom, nem tudom, mi lenne. Mindkét család rengeteget segít, a háztartással egyelőre gyakorlatilag nem kell törődnöm, de ha egyedülálló anya lennék, már felkötöttem volna magam. Ha nincs mellettem a férfi a háznál, minden azonnal sokkal borúsabb lesz, soha senkire nem volt ennyire szükségem, mint rá, mind lelkileg, mind a fizikai jelenlétére. Néha el sem hiszem, hogy ekkora mákom volt, és kifogtam magamnak, mindenben segít és támogat. Remélem, lesz még lelkiereje csinálni ezt egy darabig, már én szégyellem, mennyit bőgök és szerencsétlenkedek. Azért szerzek neki vidám pillanatokat is, mint például a rozmáros bőgés, amikor azon buktam ki, hogy a tévében egy rozmáranya szembeszállt a jegesmedvével a kölykéért, és persze ő húzta a rövidebbet, én meg teljesen kiborultam, hogy még egy rozmár is jobb anya nálam, hát hol itt az igazság?*

Az egyedüli jó dolog ebben az egészben az, hogy az ember tényleg újra olyan szerelmes lesz, mint egy kamasz - néha csak nézem az ágyban az emberemet, ahogy alszik, és annyira szeretem, hogy az már fáj.

És persze még roppant szerencsések is vagyunk, mert a pocok természete jobb nem is lehetne: mondtam is, hogy szerintem ez egy mutáns, mert gyakorlatilag soha nem sír, jól eszik, alapvetően jól alszik, áldott jó gyerek, komolyan.** A mellem oké, tejem van elég, nem fáj semmim, az alakom majdnem a régi, súlyfeleslegem egy gramm se, mit akarok még? És mégis - életemben nem voltam még ilyen boldogtalan."

A fentieket még január végén-február elején írtam, nem sokkal később feladtam a küzdelmet, és kiköltöztünk anyámékhoz a vidéki birtokra. A pocok meg én kint élünk, a férfi a háznál jön, amikor tud, itt is alszik, szóval sokat vagyunk azért együtt. Persze ezt a döntést is rengeteg bőgés előzte meg, azon paráztam, hogy szétszakad a családunk, eltávolodunk egymástól, mekkora béna vagyok, hogy egyedül nem boldogulok stb., stb. De utólag azt mondom, jobb döntést nem is hozhattunk volna: az, hogy nem egy egyszobás lakásban kerülgetjük egymást, ahol az alvó gyerek miatt sötétben, suttogva kell élni, hogy majd mindig van mellettem valaki, és van kire rábízni a pockot, és többet tudok pihenni, mindennél többet segített a helyrerázódásban.*** Az első két nap még itt is sokat bőgtem, aztán egy újabb nagy kiborulás után anyám leült velem, és azt mondta: ez a gyerek már megszületett, tetszik vagy sem, én vagyok az anyja, és életem végéig felelős leszek érte. Igen, ez a hatalmas felelősség riasztó érzés, és iszonyú nehéz lemondani a megszokott szabadságról, és gyökerestül átformálni az életemet, ráadásul örökre, de ez van. És nehogy azt higgyem már, hogy mindenki más boldog révületben éli ezeket a heteket, ő is alig várta, hogy teljen már el az első pár hónap. És nem az a szeretet, hogy túláradó boldogsággal szemléljük a szunnyadó kisdedet a bölcsőben, hanem az, hogy kelek és teszem a dolgom akkor is, amikor eldőlök a fáradtságtól, hogy magamat és a saját kívánságaimat hátulra sorolom, hogy minden döntésemben azt nézem, hogy a gyereknek mi a jó. Az, hogy ebben nem lelem végtelen örömömet, hát nem meglepő. Aki azt mondja, hogy imád heteken át nem átaludni egyetlen éjszakát sem, állandó fáradtsággal küzdeni, bezárva a lakásba, és monotonon gyűrni a napokat egy kommunikációra képtelen újszülöttel, meg hogy neki a gyereke sírása soha nem idegesítő****, és soha nem imádkozik magában azért, hogy jaj, csak egy órára maradjon már csendben ez a büdös kölök, az szimplán hazudik. Ezt az időszakot igazából csak túlélni lehet, élvezni elég nehéz. De vége lesz egyszer, egyre több lesz az öröm, ismét egyre nagyobb a szabadság és a mozgástér. És ne szégyelljem magam, mert nincs miért.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor valami átfordult. Azóta talán egyszer pityeregtem egy kicsit. Egyre jobban összeszokunk a pocokkal, egyre jobban megismerem, jó látni, ahogy napról napra fejlődik. Tök vicces arcokat tud vágni, már most sokkal értelmesebben néz, mint akár két hete, sőt, már mosolyog is rám, bár még elég bénán. Még énekelni is szoktam neki (a jézusos dalt a Family Guy-ból, meg sokat szavalom neki a részeges vadkan dalát a Doktor Bubóból, hadd művelődjön). Persze még most is alig várom már az első olyan éjszakát, amikor egybefüggően aludhatok vagy öt órát, de már látom az alagút végén a fényt. Két hete már egy buliba is eljutottam, igaz, csak másfél órára, de úgyse tudtam volna tovább nyitva tartani a szemem.

Sokakkal beszéltem az elmúlt hetekben, és meg kell állapítsam, kábé két embert leszámítva az összes nőismerősöm számára szörnyűek voltak az első hetek. Hogy miért sunyít erről mindenki, rejtély. Miért kell megjátszani a boldog ifjú anyát akkor, ha valaki nem így érez? Elég sok szenvedéstől megkímélhettem volna magam, ha tudom, hogy ez milyen brutál lehet - hogy a hormonok, a megváltozott élethelyzet, vagy bármi is az oka, az tökmindegy, de nem kellene erőltetni a boldog babázás rózsaszín ködét, és legalább megpendíthetnék a védőnők, az orvosok, meg a többi nő, hogy nem csak fizikailag, de lelkileg is iszonyú megterhelő lehet ez az időszak, és ne érezd magad érzelmekre képtelen torzszülöttnek amiatt, hogy nem az euforikus boldogság és a mindent eluraló anyai ösztön jellemzi az első időket. Félreértés ne essék, eleve sem számítottam rá, hogy most majd milyen fasza lesz, de az első bő két hét minden várakozásomat alulmúlta. (Egy pozitívum: évek óta nem voltam ilyen karcsú, a terhesség alatt felszedett négy kiló helyett kilencet fogytam, bár már híztam egy kilót, meg is riadtam.)

Szóval, én rábasztam az elejére, de már okés. A pocok ma öthetes.*****

 

* Igazából én is szembeszállnék azzal a jegesmedvével, ebből is gondolom, hogy szeretem a gyerekem.

** A kép azóta árnyaltabb lett, de alapvetően még mindig szerencsésnek érzem magam a természete miatt.

*** Az sem utolsó szempont, hogy azon a napon, amikor kiköltöztünk, a szomszéd lakásban felújítás kezdődött - na úgy lakni tovább egy újszülöttel, hogy az addigi gyötrelmek tetejébe még folyamatosan vésnek, kalapálnak és fúrnak a szomszédban, elég horror lett volna.

**** Valójában a fülnek legkedvesebb hangok azok, amikor a gyerek recsegve fingik és szörnyűségeseket trotyogtatva teleszarja a pelenkáját, mert ezek a hangok biztosítják a következő órák hasfájós visítástól mentes nyugalmát.

*****De már kéthetes kora óta tud ördögvillázni.

5 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marsbeli.blog.hu/api/trackback/id/tr345335067

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_16668 2011.06.02. 22:22:47

szia, idetévedtem, rég láttalak. :) de örülök hogy ezt olvastam, én is több hasonló posztot írtam akkoriban, amiket azóta se mertem visszaolvasni, mert nagyon rossz belegondolni is hogy volt idő, amikor életem legnagyobb szenvedését éltem át attól, akit most a világon a legjobban szeretek. és bocs, de mindig jó látni hogy más is szenvedett ettől, úgyhogy köszi. :) de egyre jobb lesz, have fun!

molly · http://mollyblooom.blogspot.com/ 2011.06.17. 22:54:38

emlékszem, az agyamra ment, hogy míg én végigokádtam a terhességemet, addig mások arról magyaráztak, hogy ez milyen csodálatos időszak egy nő életében. ja, csodálatos volt: esténként abban reménykedtem, hogy jön egy sorozatgyilkos és elvágja a torkom. az első három-négy hónapra meg gyakorlatilag nem is emlékszem az alvásmegvonás miatt. ezekről a dolgokról egyszerűen nem illik beszélni: az anyaság és a terhesség csodálatos, pont. pedig én egy anyát sem ismerek, aki nem bőgte végig az első hónapokat.

Star · http://www.bing.com/ 2011.07.05. 08:15:09

Your airclte perfectly shows what I needed to know, thanks!

Regina · http://www.yahoo.com/ 2011.07.06. 13:47:13

Gosh, I wish I would have had that informaotin earlier!

Tike · http://www.bing.com/ 2011.07.08. 05:48:58

Boy that raelly helps me the heck out.
süti beállítások módosítása