Tegnap este arról álmodoztam, hogy ha már nem szülök több gyereket, és örökre végzek a szoptatással, egy szép estén kihordom a kertbe (ja, vettünk egy házat, hamarost leléphetünk vidékre) az összes szoptatós melltartómat, rakok belőlük egy halmot a tűzrakó helyen, meglocsolom őket benzinnel, majd gyufát hajítok. Azután csak üldögélek egy kényelmes kempingszékben, sört iszom és dohányzom, időnként pedig egy hosszú bottal megpiszkálom a melltartókat, nehogy egy cérnaszál elégetlenül maradjon. Gyűlölöm őket. A világ legundorítóbb ruhadarabjai. Többet ártanak egy nő önmaga nőiességébe vetett hitének, mint bármi más. Amorfak, fehérek (miért, bassza meg, miért nem lehetnek más színűek is?), gusztustalanok. Hiába örülnél, hogy lám, legalább a melleid milyen klassz nagyok lett, ezekben a förmedvényekben úgy néznek ki, mint két odahányt szarkupac. (És még éjszakára sem veheted le őket, ha nem akarsz mindent összedisznózni.)