Először azt hittem, talán rosszul hallok, ahogy halk, rövidke macskanyávogás ütötte meg a fülem, miközben jól megérdemelt pihenőmet töltöttem a net előtt, merthogy a kölök éppen délutáni szunyókáját végezte. Szigorúan az asztalon heverő Dívamacskára néztem, aki állta a tekintetemet, jelezve, hogy nem ő volt. Pár perc múlva újabb nyávogás, határozottan a bébiőr felől. És akkor rájöttem, hogy amíg lefektettem a kölköt, ez a büdös Öcsi belógott a szobába, és most ott vernyog, hogy engedjem ki. Az alvó kölök mellett! Napjaim csúcspontja az az egy órácska, amíg méltóztatik aludni! És most Öcsi felkelti! És nem alszik vissza! Pánikszerűen rohantam a kölök szobájához, néma csendben nyomtam le a kilincset, és a lehető leghalkabb, de indulattól átfűtött pisszegéssel próbáltam kicsalni azt a rohadt dögöt, akinek persze már egyáltalán nem volt fontos a távozás, majd észrevétlen megpróbáltam becsukni az ajtót, de az a szar zár csak kurva nagy kattanással hajlandó záródni. Öcsinek kilátásba helyeztem egy élve megnyúzást, ha most ébred fel a kölök, de megúszta. Hogy lehet az, hogy mások gyerekei két-három órákat alszanak napközben, az enyém meg van, hogy csak harminc percet?