Történt egyszer, tíz éve, hogy négyen laktunk egy tizedik emeleti panelban. A nagyszobában egy pár, Bea és Dani, a két kicsiben én meg egy srác, bizonyos Levi. Aztán egyszer csak a párocska szakított, Levi meg berimánkodta magát a koliba, és ottmaradtunk három szobára ketten a Beával. Két lehetőség kínálkozott: elköltözni, vagy keríteni harmadik embert. Felbaktattunk hát a főbérlőékhez megbeszélni a helyzetet, és ott én életem egyik legszürreálisabb beszélgetésébe bonyolódtam, amit a mai napig emésztek.

A főbérlőék, bizonyos Kovácsék, ötvenes házaspár, felnőtt gyerekekkel. Kovács néni kedves, értelmes asszony, a férje kissé tompább, nehézkesebb észjárású, ezt már korábban megállapítottam. Elmondjuk nekik, hogy Beáék szétmentek, ezért Dani lekoccolt, és Levi is hamarosan költözik. Erre felfigyel Kovács bácsi, és részvevően hozzám fordul:

Kovács bácsi: Magát is elhagyta a barátja?

Montag: Nem, miért?

Kovács bácsi: Mert hogy ő is elköltözik.

Montag: Ja, a Levi? Ő nem a barátom, semmi közünk egymáshoz.

Kovács bácsi (láthatóan nem érti): De hát most mondták, hogy ő is elköltözik.

Montag (türelmesen): Igen, de ő nem a barátom, soha nem volt közöttünk semmi.

Kovács bácsi (teljesen értetlenül): De hát egy lakásban laktak.

Montag (szintén kezd kicsit értetlen lenni): Igen, de külön szobában.

Mire Kovács bácsi kivágta az adu ászt: Na de egy férfinak igényei vannak!

Nem vagyok nagyon ostoba, de beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, hogy itt tényleg arról van szó, hogy 2003-ban, Magyarországon, él olyan ember, aki szerint ha egy férfi és egy nő egy fedél alatt él, ott a férfinak jogában áll dugni a nőt, sőt, elképzelhetetlen, hogy ne így tegyen. Mert neki igényei vannak!

Az ominózus mondat amúgy pár perccel később ismét elhangzott. Nevezetesen akkor, amikor kiderült, hogy nem zárkózunk el egy esetleges férfi lakótárstól sem. Ekkor figyelmeztetett minket jóakaratúan Kovács bácsi, hogy na de egy férfinak igényei lesznek ám!

Meg is ijedtünk, el is költöztünk villámgyorsan.