Nem fogok én már aludni többet sohasem.

Három éjszakán át 4-5 órákat aludtam, tizenhét szakaszban*. A kicsi két egymást követő éjjelen át játszotta azt, hogy másfél-két órákon át sírt, szakaszokban, de mindvégig alva. A második éjszakára a nagy is beszállt a buliba, aki megbetegedett, volt olyan óra, hogy hatszor mentem be hozzá*, kínlódott a nyomorult nyilván, én is hóttideg vagyok, ha nem tudok aludni a bedugult orrommal. Tegnapra már én is beteg voltam (a kicsivel együtt), rettegve vártam az estét, hány ezerszer kell kelnem. És lám! Az egyetlen esemény a múlt éjjelen az volt, hogy a kicsi háromkor felkelt szopni, a többi néma csend reggelig.

Csakhogy.

Az nem úgy van, hogy az ember ilyenkor csak úgy alszik. Ezerszer felriadtam, nem létező neszekre. Szoptatni kell? Orrot fújni? Anya, szomjas vagyok? Nem takarózott ki? Nincs bent László? Semmi? Akkor jó, visszahanyatlás. De ekkor sem ment könnyen az alvás. Mert ötpercenként orrfújás, a maradék időben a dugulás miatti forgolódás, felriadás kiszáradt torokra.

Tudom, egyeseknek nem lehet a kedvére tenni.

* Ehhez tegyük hozzá, hogy az utóbbi hónapokban ritkán tudok egyhuzamban három óránál többet aludni, mert a kicsi még mindig konokul kétszer kel szopni.

** Bement az apja is, de az nem szüntette meg a visító hangon előadott, elnyújtott anyuciikaaaa! anyuciikaaa! monológokat. Ez a szar a beteg gyerekkel, még a szülőben is válogat, az egyéb rigolyái mellett.