Halkan jegyzem meg, hogy nem lenne szükség egyre több élelmiszerre, ha a a fejlett világban a kaja harmada nem landolna a szemétben. Emlékszem, mennyire megdöbbentett, amikor húsz évvel ezelőtt bébiszitterként Angliában szembesültem vele, hogy egyeseknek eszük ágában nincs például elrakni vacsorára az ebédről megmaradt ételt: ment a kutya elé, vagy nemes egyszerűséggel beborították a kukába. A kukába bele, a sült krumplit, a sült húst, a tésztát, mindent. Szóhoz se jutottam. Nálunk, és ezen nem csak a saját családomat, de az összes magyar ismerősömet, barátomat értem, ez egy ismeretlen viselkedésforma volt akkor, és szerintem még most sem annyira jellemző. Sokáig nem értettem azt sem, mi a fészkes fenének van minden amerikainak (legalábbis a tévében) akkora kétajtós hűtője, mint a mi egész konyhánk, csurig teletömve kajával, ami akkora mennyiséget jelent, amit egy négytagú család képtelen megenni romlandósági határidőig. Aztán felvilágosultam, hogy nem is eszik meg, ha lejárt a szavatossága, kivágják a szemétbe, bontatlanul. De megvették, mert épp akciós volt, fillérekbe került. Ja, fillérekbe, nem számítva, hogy rabszolgák termelték meg az alapanyagot a kivágott esőerdők helyén, és a világ másik feléről szállították ide nagy környezetszennyezés árán, de hát az kit érdekel. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet olyanokról, akik életvitelszerűen a kukából szednek össze maguknak mindent, a kajától a bútorig. Döbbenetes volt, mit mondjak. Komplett, bontatlan, nem lejárt szavatosságú kaják garmadája került elő egy-egy jobb kukából. (Nálunk mondjuk nehezebben szereznék meg a mindennapi betevőt, de nyilván nem azért, mert mi bezzeg mennyire ügyelünk erre, csak csóróbb a nép.)
A férfi a háznál nagy élharcosa a nem dobunk ki ételt mozgalomnak, képes némiképpen romlott kaját is megenni ennek érdekében, én mondjuk nem, de legalább engem is gyötör a lelkiismeret-furdalás, ha ki kell dobni valamit. Ezért is jó a kutya meg a kert: a kettő együtt gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy még ehető kaja landoljon a szemétben.