Sokan rühellik a nyomtatott és az egyéb sajtó számos termékében felbukkanó ún. Gyerekszáj rovatot, annak ellenére, hogy a gyerekek tényleg baromi vicceseket tudnak mondani. De leírva a legtöbbször mégis olyan béna és erőltetett. Ezt most csak azért szögezem le, mert nem bírok ellenállni anyai ösztöneimnek, és muszáj leírnom, hogyan köszöntött fel a Kicsi a névnapomon, ugyanakkor senkit sem szeretnék bántani.
Én nem foglalkozom különösebben a névnapokkal, se a sajátommal, se a máséval. Sógornőmről például tudom, hogy zabos rám ezért, mert ők mindig felhívnak minket névnapok alkalmával (is), mi meg sose. Tényleg nem látom jelentőségét, nem érdekel, ha nem köszöntenek fel, és nem gondolom, hogy azért, mert mások ezt fontosnak tartják, nekem is annak kéne tartanom. Nem csoda hát, hogy a Kicsi azt se tudja, mi az a névnap (meg egyébként is csak három és fél), de anyám - akinek szintén akkor esett le, hogy nekem névnapom van, haha - elkezdte kapacitálni, hogy "menj oda, mondd anyának, hogy boldog névnapot kívánsz neki!" Mire a szerencsétlen odasompolygott, látszott az arcán, hogy nem érti, mit akarnak tőle, megállt előttem, és szégyenlősen azt suttogta: "Jó napot kívánok!"
Hát én annyira imádom ezt a gyereket.
