marsbéli krónikák

Hah, és van igazság a földön! Hallottam a televízióban, hogy kiderítették a pacalról, hogy rákmegelőző hatása van.

A Dívamacska magára haragította a lakóközösséget. Éjszakára nem került elő, viszont valaki becsukta a lépcsőház ajtaját, nem tudott bejönni, ezért mikor kora reggel kimentem, már valószínűleg órák óta üvöltött torkaszakadtából az udvaron, hallottam is, amint egy munkába induló pasi szitokszavakat szórt az állatra, de nem kezdtem veszekedni, mert végülis igaza volt. Ha így folytatja, legközelebb megdobálják kővel.

Az összes, ismétlem, az összes rohadt barom, aki minden egyes mondat után egy vagy több felkiáltójelet tesz, nézzen magába két kibaszott percig, és tegye fel a kérdést: miért is érzem ezt az ellenállhatatlan késztetést az összes többi írásjel negligálására? A válasz egyszerű: azt gondolják magukról, hogy amit ÉN mondani akarok, ami az ÉN véleményem, az ÉN megnyilvánulásom, az oly fontos, csodálatos és nagyszerű, hogy egy parasztias ponttal a végén elképzelhetetlen lenne. A rossz hír, kisköcsög: 1. mindenki szarik a gondolataidra. 2. Te egy fasz vagy. 3. Menj te a büdös kurva anyádba. Csak így, egyszerűen, ponttal a végén.

Kezd kurvára elegem lenni abból, hogy festékkipárolgásban pácolódom egész éjjel, lakkgőzt szippantok reggelente, nincs egy nem büdös ruhám, sőt, már festékszagút szarok, ami azért durva nehézfém-akkumulációt sejtet, de persze lehet, hogy az érzékszerveim bolondultak meg, ami mondjuk nem is lenne csoda. És az egyik ablak is kitört, amire legyintenék, ha legalább kivinné a huzat a festékszagot, de amennyit kivisz, annyi párolog az ajtókból és az ablakokból, szóval most kibaszott hideg és kibaszott büdös van egyszerre. Ahogy halad előre a felújítás, úgy válik a lakás mind kényelmetlenebbé és ridegebbé, hagytam volna inkább a picsába az egészet.

A festők hál' istennek pár napon belül befejezik a munkát, így van remény a macskák túlélésére, akik több alkalommal messzire rúgták a pöttyöst a szakiknál, például loptak az ebédjükből, átgyalogoltak a friss festésen, majd kabátokon tértek nyugovóra. Csak rájuk ne dőljön 'véletlenül' egy létra vagy egy bak.

A pofám majd leszakadt, mikor néztem a tévében azt a szegény Mikulást, akit iderángattak Lappföldről, aztán senki nem ment ki elé a reptérre. Ott üldögélt csórikám egy padon, míg egy család haza nem vitte magához. Suttyó bunkó ország ez, már a Tüskeváron sem csodálkozom.

Öcsivel elkezdtünk tréningezni a következő olimpiára. Ha este otthon vagyok, kirakok neki egy lavór meleg vizet, hadd gyakoroljon. Mindig és azonnal belemászik, üldögél meg forgolódik benne, kergeti a lebegő szőreit, de már van egy-két úszáshoz hasonlító mozdulata, szóval karácsonykor irány a kád. Úgy izgulok.

Nem merek hazamenni.

Nem tudom, hogy a festők milyen fatapaszt meg baszt használnak, de a lakásban terjengő, és természetesen kiszellőztethetetlen szag kenterbe veri a Tiszai Vegyi Kombinát sósav- és műtrágyagyártó részlegét, az ziher. A szekrénybe elrekkentett ruháimnak olyan szaguk van, mintha végigcsölöztem volna az életem, miben fogok járni a következő napokban? És ha álmomban megmérgeződöm?

Kitaláltam, hogy mikor karácsonykor hazaköltözök a macskákkal (muszáj vagyok vinni őket, három-négy napig nem maradhatnak egyedül egy lakásban), Öcsit tesztelésnek vetem alá a fürdőkádban, hogy olyan vízben is szeret-e pocsolni, amiben nem ér le a lába. Lehet, hogy úszni is fog!