marsbéli krónikák

Na, sikerült pár képet feltöltenem a kislászlókról* az ingyenmacskára - nem túl csinosan, nem túl látványosan (klikkre megnőnek), de valahogy mégis, és ez a lényeg. Szemezgessen mindenki, aztán válasszon, de iziben, mert kezdenek folyton láb alatt lenni, és nem egyszerű feladat folyamatosan szétválasztani egy 16 hónapos kölköt meg négy rohangászó öklömnyi állatot, plusz az anyjukat, aki feszt a nyomukban jár.

Mivel a freeblog azonnal lefagy, ha képet akarok feltölteni, az ingyenmacska nem indul újra, a kislászlókat mindenki képzelje el.

Ma egy hete láttuk utoljára a Dívamacskát. Mivel abszolút nem egy csavargós fajta, már vasárnap este elkezdtük keresni. Az elmúlt héten körbejártuk a környéket ezerszer, kiplakátoztuk, beszéltünk minden szomszéddal, pincékbe kéredzkedtem le, felhívtam a dögszállítókat, bejelentettük az helyi eltűnt állatoknál, tényleg mindenhogy kerestük, és semmi. Nyom nélkül eltűnt, szublimált. Csak azt remélem, hogy gyors halála volt, vagy még inkább azt, hogy valakinek a kanapéján hentereg éppen, mert megunta Öcsit, meg Lászlót, meg a kislászlókat, és nyugalomra vágyott.

Ritka idegesítő állat volt, de nagyon fog hiányozni. Isten veled, cimbora.

A kislászlók már nyitogatják a szemüket. Amúgy két vörös nőstény, egy kandúr, és a fekete is az. (Mondanom sem kell, a fényképezőnk elromlott, de még úgysem akarnék a szemükbe villantani.)

A múltkor az Office-ban arról volt szó, hogy ki melyik öt filmet vinné magával egy szigetre, tehát melyik az az öt film, amit ezerszer is képes lenne végignézni. És rá kellett jöjjek, ez a lista valóban nem azonos, vagy nem feltétlenül azonos a kedvenc filmek listájával. Mert ott van például az én kedvenc filmem, amit kábé tizenöt éve nem láttam, és nem hiszem, hogy egynél többször valaha is látni fogom még, és nem is vágyom rá. Mégis az a kedvencem. Szóval ezen eltűnődtem. Én ezeket vinném:*

Kidobós - alapból annyira nem csípem az ilyen filmeket, de ez a darab minden alkalommal olyannyira megérinti a lelkem infantilis mélységeiben rejtező alpári idiótát, hogy képtelen vagyok megunni. Patches O'Houlihan pedig életem szerelmeinek egyike.

Az órák - odavagyok a hangulatáért, plusz klassz a sztori is, és minden szereplő kurva jó benne.

A fal - kábé ötvenszer láttam, szóval kibírom még ezerszer.

Apokalipszis most - megvan dévédén, soha nem rakom be direkt, de ha véletlen elkapom valahol, azonnal leülök, és végignézem.

Az én kis falum - ezt szerintem nem kell ragozni.

*A lista még módosulhat, mostanában ilyeneken gondolkodom, ha unatkozom gyerekfelügyelet közben.

Bréking nyúz: megszülettek a kislászlók! Ma este hat és negyed kilenc között egy fekete és három(!!!) vörös egyeddel gyarapodott a macskaállomány, a nemükől még nincs információ.

Meghitt hippi életkép lehettünk, ahogy én mosogattam, a gyerek az etetőszékében vacsorázott, László pedig a konyhaajtóban szült.

Hajnali ötkor fura hangokra ébredtem, mintha valaki a lábtörlőt szaggatná. László szül! villant át az agyamon, és mérsékelt lelkesedésem ellenére kipattantam az ágyból, hátha segítségre van szüksége, amilyen balfasz. Mérsékelt lelkesedésem még inkább alábbhagyott, amikor láttam, hogy nem László szül, hanem a Dívamacska próbálja elkaparni azt a nagy halom híg fost, amit a lábtörlő közepére helyezett, de persze nem a szélére, hanem a cipők közé, hogy a legtöbbje belelógjon itt-ott. Tekintettel a korai órára, úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó szart sikálni, ezért elegánsnak szánt mozdulattal kihajítottam a lábtörlőt a ház elé, de sajna a híg matéria rácsöpögött a másik lábtörlőre is, valamint a padlóra, így kénytelen-kelletlen végeztem némi feltakarítást, majd a másik lábtörlőt is kidobtam a lépcsőre. Az a legjobb, hogy ez a rühös dög képes azért felnyávogni hajnalban, mert ki akar menni spacírozni vagy járőrözni vagy csak úgy, de hogy azért szóljon, mert rájött a szarás, na azt nem.

Ma Sztón hadnagy volt a sztár, mert az alsó csőr túlnövése végett állatorvoshoz kellett vinni. Kedd esténként rendel a Pestről kijáró specialista, aki nagyon megörült a madárnak, rögtön rohant is a fotóapparátért, mondván, ilyen elváltozást ezen a fajon még nem látott. A rendelőben minden orvos és asszisztens a kalitka köré csődült bámészkodni és körberajongani a madarat (nem láttak vajon még papagájt?), majd a doki derűsen ránk nézett, és megkért minket, hogy vegyük ki az állatot a kalickából. Szó sem lehet róla, fejtettük ki, mi nem nyúlunk hozzá, még letépi a kezünket, nem véletlenül hoztuk mindenestül. Úgyhogy a szakember megadó sóhaj kíséretében távozott a kalickával egy külön helyiségbe, ahol lekapcsolta a villanyt, és feloltott egy vörös fényű lámpát. Nem tudom, hogy azért, mert vörös fényben a rozellák nem látnak, vagy mert nyugtatja őket, miként a volt munkásőröket. Hamarosan rikácsolás és szárnycsapkodás hallatszott, végül felbukkant a doki egyedül, az ujját rázva, majd ismét eltűnt az ajtó mögött, és ezúttal már a törölközőbe csavart Sztón hadnaggyal jelent meg újra, aki dühösen forgatta a szemeit. Egy éles csípővel mindkét csőrrészt megkurtították, majd reszelővel próbálták csinosabbá tenni, de Sztón addig harcolt, amíg a nyelve a reszelő alá nem került, és vérezni nem kezdett. Végül visszakerült a kalitkájába, megállapítást nyert, hogy jó bőrben van, de se a nemét, se a korát nem lehetett kideríteni. Ami kár, mert társat akarunk neki. Legalább tudna neki mit mesélni.

Amúgy László vemhessége most már tuti, lehet feliratkozni kislászlókért. Csak tessék, csak tessék!

Roppant gyanús, hogy László anyai örömök elé néz. Egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy csak a szemem káprázik-e, vagy tényleg nagyobb lett a hasa, de a férfi a háznál megjegyezte, hogy a másik két macska feltűnően előzékeny vele etetéskor, azaz nem lökik félre, mint korábban. Szerintem ez antropomorfizálás, de ki tudja. Kismacska, valakinek?

A Pennyben 649 forintért vesztegetik a cserepes klematiszt.