marsbéli krónikák

Mivel már kertes házban lakunk, és itt a tavasz, beindultak a kerti munkák. Ennek jegyében elmentünk ma mindenféle bokrokat venni, hogy legyen málnánk, ribizlink, meg egyebünk, jól jön még a zombiholokauszt idején (akárcsak a veteményes, amiből még semmi sem kelt ki, de ha így megy tovább, nem is fog, mert a kurva macskák feszt abban henteregnek meg ugrálnak. A hentergésbe már a kölyök is beszállt, de ő még irányítható, ezért őt a tökfélék egyelőre üres parcellájába helyeztem hentergés és sarazás céljából, így legalább további kár nem keletkezett.) A kertészetben örömmel fedeztem fel, hogy a cserepes, kiültetésre kész klematiszt potom 650 forintért vesztegetik, gyorsan be is tettem egyet a kosárba. A pénztárnál meglepően sokat fizettem, de nem forszíroztam, gondoltam, biztos valamelyik gyümölcs volt drága (ár ugyanis nemigen volt rajtuk), de erre meg muszáj költeni. Hát nem, bassza meg. A számlát áttanulmányozva iszonyodva fedeztem fel, hogy a kurva klematisz 3750 forint volt. 3750 forintot fizettem egy cserepes virágért, ami alig 1 cm magas! És igen, a cserépen jól olvashatóan ott virított a helyes ár, tehát én basztam el. Egész úton hazafelé ezen nyöszörögtem, pedig nem vagyok kifejezetten spúr, de bakker, ennyi pénzt egy gazért... Ha ezek után nem futja be körbe az egész telek összes kerítését, én biztos isten, hogy felgyújtom.

Nagy megnyugvással tölt el, hogy ha már az én gyedem 14 000 forinttal csökkent, a képviselő urak fizetése ennek a sokszorosával emelkedett, legalább ők aludjanak nyugodtan, végül is az ő vállukon az ország jóléte, ugye. Ráadásul most látom, hogy 35 milliárdot fogunk egy új Öcsi bácsi Stadionra költeni, ez is tök jó, a lényeg, hogy a király hobbijára legyen keret.

Először azt hittem, talán rosszul hallok, ahogy halk, rövidke macskanyávogás ütötte meg a fülem, miközben jól megérdemelt pihenőmet töltöttem a net előtt, merthogy a kölök éppen délutáni szunyókáját végezte. Szigorúan az asztalon heverő Dívamacskára néztem, aki állta a tekintetemet, jelezve, hogy nem ő volt. Pár perc múlva újabb nyávogás, határozottan a bébiőr felől. És akkor rájöttem, hogy amíg lefektettem a kölköt, ez a büdös Öcsi belógott a szobába, és most ott vernyog, hogy engedjem ki. Az alvó kölök mellett! Napjaim csúcspontja az az egy órácska, amíg méltóztatik aludni! És most Öcsi felkelti! És nem alszik vissza! Pánikszerűen rohantam a kölök szobájához, néma csendben nyomtam le a kilincset, és a lehető leghalkabb, de indulattól átfűtött pisszegéssel próbáltam kicsalni azt a rohadt dögöt, akinek persze már egyáltalán nem volt fontos a távozás, majd észrevétlen megpróbáltam becsukni az ajtót, de az a szar zár csak kurva nagy kattanással hajlandó záródni. Öcsinek kilátásba helyeztem egy élve megnyúzást, ha most ébred fel a kölök, de megúszta. Hogy lehet az, hogy mások gyerekei két-három órákat alszanak napközben, az enyém meg van, hogy csak harminc percet?

Megalapozandó a jövőbeni jó érzéseit a téllel kapcsolatban, második szánkóútján beleborítottam a kölköt a hóba. De nem direkt.

Azon gondolkodtam már többször, hogy egy átlagember, amin most azt értem, hogy mindennapi élete során nem kerül közelebbi kapcsolatba a matematikával, tehát nem mérnök, matektanár vagy elméleti fizikus, az a négy alapműveleten, a szorzótáblán (ami mondjuk inkább csak magolás), a mértékegységek átváltásán és némi terület-, kerület-, űrtartalom-számításon túl használ-e bármit az égegyadta világon mindabból a matematikai rettenetből, amivel pokollá tették az életét az érettségiig? Akárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem rá, hogy bármikor sürgető - vagy bármilyen - szükségem lett volna annak ismeretére, hogyan kell tangenst számolni, kétismeretlenes egyenletet megoldani, hiperbolát ábrázolni vagy függvényekkel rálelni egy feladat megoldására. Olyan érzésem van, hogy ha a gimnáziumi matekórákat egy az egyben kihagytam volna, ma semmivel sem lennék hülyébb. Tök jó lenne viszont, ha tudnék rendesen fejben végezni műveleteket, mert nekem sajnos két kétjegyű szám összeadása hosszú percekig tart. Az anyám generációjának viszont ez tök jól megy. Ja, mert hogy őket erre még megtanították. Merthogy ennek haszna is van, az úgynevezett mindennapi életben, ami nem ám Horatius meg differenciálszámítás, töményen.

Ez az egész arról jutott ismét eszembe, hogy mekkora égés lesz, ahogy nap nap után tanácstalanul bámulom a gyerek matekleckéjét, és hozzá sem tudok szólni, nemhogy segíteni. Adná isten, hogy addigra legalább egy kicsit életszagúbb legyen a magyar oktatás, de persze erre nem sok esély van.

Kihasználva, hogy alszol, ezúton is kívánok boldog első szülinapot kölök!

Kihasználva, hogy alszol, ezúton kívánok neked boldog szülinapot, kölök!

Kisgyerekes anyaként sok mindenre kell figyelni, és nem egyszerű a dolgok összeszervezése. Mert egyfelől jó ötlet ugye a gyerek röpke egy órás nappali alvását némi szexre felhasználni, de ha nem figyelünk arra, hogy ez az alvásidő egybeesik az Autókereskedőkkel, akkor számítsunk rá, hogy a férfi a háznál nemet ugyan nem mond a remek lehetőségre, de fél füle a tévén lesz, majd dolga végeztével rögvest beugrik a gatyájába, és pillanatokkal később már a tévét bámulja meredten. Tisztára, mint valami szociotrip. Jót röhögtem.

Mivel a kölök mindjárt egyéves, összegezném az elmúlt év tapasztalatait, melyeken most már jobbára csak röhögök, de voltak pillanatok, amikor nem akartam elhinni, hogy ennyi hülye van a világon, és mind gyereket nevel.

1. Eltunyult és alapvető problémáktól (fertőző halálos betegségek, háborúk, éhínség satöbbi) mentes világunk felesleges energiáit láthatólag arra pazarolja, hogy a gyereknevelés minden területén abszolút túlzásokba essen, és szaranyának tartsa azokat, akik faszságnak tartják ezeket a túlzásokat. Azt most nem kezdeném újfent ekézni, hogy miért kell a "babázás csodálatos időszakával" vakítani mindenkit, de azt vajon melyik pihent agyú Született Anya találta ki, hogy a csecsemőnek az a legjobb, ha a vigyázállásban hanyatt fekvő anyján alszik? Hogy így érzi a szívdobogást (meg a szúrós bordákat), és az anyaméhben érzi magát? Egyrészt senki se tudja, hol érzi magát éppen egy újszülött, másrészt ha még az anyaméhre lenne szüksége, akkor a terhesség tíz vagy tizenegy hónapig, vagy egy évig tartana. Miután megszületett, meg van születve, ez itt a kinti élet, nem ártalmas senkire. Bocsássa már meg a világ, ha azt a néhány órát, amit alvással lehet tölteni egy újszülött mellett, nem merev hanyatt fekvésben, moccanatlanul, a fájó és feszülő melleimre helyezett kölökkel akarom tölteni, és egyáltalán: nem érzem szükségét, hogy a gyerekkel a seggemben éljek évekig, miként az kimondatlan elvárás ebben az országban. Bár ezzel nyilván magamra zúdítom a szuperanyák dühét (bár nem hinném, hogy sok jár ide), maximálisan egyet értek a sokak szemében gyerekgyilkos sátánnak tartott Dr Spockkal, miszerint: a szülő nem a gyerek rabszolgája.

2. Roppant károsnak tartom, hogy úgy tekintünk a csecsemőkre, mint valami ritka, különleges orchideára, ami egy tizedfokos hőmérséklet-változás hatására elpusztul. Nem, a babák piszkosul ellenállók tudnak lenni, és mindazoknak a dolgoknak a negyede sem árt nekik, amit egyesek végzetesnek tekintenek. Azoknak például, akik hónapokig nem engednek látogatókat az újszülöttjük közelébe, jelezném, hogy onnantól, hogy ők kijárnak a lakásból, márpedig apa gondolom jár dolgozni, saját maguk viszik haza mindazon halálos fertőzéseket, amitől úgy féltik a gyereket.

3. A csecsemők etetése körül folyó szent háború szavakkal leírhatatlan, nem is pazarolnék rá többet annál, mint hogy annak idején, ha valakinek nem volt teje, liszttel kevert tehéntejjel etették az újszülöttet, és a legtöbb megmaradt, és még allergiás se lett.

4. Gyerekkel hosszú ideig itthon lenni szerintem oltári kitolás és baszottul unalmas, mellette pedig rohadtul fárasztó is, fizikailag és agyilag is. Nem mondom, hogy a francia rendszer, ahol a gyerek hathetes korában spuriznak vissza a nők dolgozni, jobb, de ez az évekig maradjunk otthon a gyerekkel, mert jaj az első három év, tuti pszichopata lesz, ha azt nem az anyja szoknyája mellett tölti, ez a ló túloldala. Nyilván akadnak Született Anyák, akik számára kielégítő egész nap egy csecsemővel kommunikálni, lelkesen figyelik, ahogy egyik nap még csak egy lépést tett meg kapaszkodva, ma meg már kettőt, de bevallom őszintén, hogy engem rohadtul untat már, amikor félórán át azt kell játszanom, hogy a kölök elbújik az ajtó mögött, és amikor kinéz, én azt mondom, hogy kukk! Látom én, hogyne látnám, mennyire szórakoztatja ez, szégyellem is kicsit, meg tudom, hogy ez még az ő színvonala, de mégis. Aztán hazajön a férfi a háznál, és teszi a megjegyzéseket, hogy miért megy a tévé, nem tesz jót a gyereknek. Hát egyrészt nem gondolom, hogy a Spektrum tévé fogja szétcseszni az agyát, másfelől viszont az én agyamat szét fogja cseszni, ha egész nap a szőnyegen kell kucorognom, és béna csecsemőjátékokat játszanom úgy, hogy még a tévét se kapcsolhatom be, hogy valami olyat is hallgassak, néha pedig lássak legalább, amiben felnőttek szólnak felnőttekhez felnőtteknek való témákról (nem pornót nézek fényes nappal, mielőtt valaki felhördülne).

Szerintem egy év otthon doszt elég egy gyerekkel, ezen túl pénzt sem adnék a nőknek, aki még maradni akar otthon, teremtse meg a feltételeit, a többinek vissza dolgozni. Ne menjünk most bele a bölcsődei helyek hiányába, a munkanélküliségbe meg a többibe, csak az elméleti keretet vázolom. Én féléves koromtól jártam bölcsibe, mégis szeretem az anyámat, képes vagyok mély érzésekre és még nem nyírtam ki senkit. A szoptatós liga is bekaphatja, akik kétéves korig tartó szoptatásra buzdítják a nőket, jól lekorlátozva ezzel az életüket, de most ezt nem fejteném ki, mert csak elkapna a harctéri idegesség.

A legdühítőbb pedig az a társadalmi nyomás, miszerint nekem kizárólag élveznem szabad ezeket a végtelen hosszúra nyúló hónapokat, az egész napos nyünnyögést, és "kiteljesednem az anyaságban", bármit jelentsen is ez. Nem arról van szó, hogy nem lelem benne semmi örömöm, szeretem nagyon a kölköt, és marha jó látni, ahogy fejlődik, és már pár óra után hiányzik, ha nincs velem, de nem szégyellem bevallani, hogy ha már három nap telik el úgy, hogy csak én vagyok vele, reggeltől estig, a fejem tudnám a falba verni. Nem is tudom, mihez kezdenék a nagymamák nélkül. Ha az életem szinte kizárólag rá korlátozódna, az egyenes út lenne a mártíranyává váláshoz, aminél lelkileg kevés pusztítóbb dolog van a világon, mármint a gyerekre nézve.

(Most nem tudok ezzel tovább foglalkozni, nézem inkább a Városfejlesztési osztályt.)

23:30  Végre lefekszem aludni.

0:50    A kölök vonyítva ébred (nem szokása pedig), felkelés, megnyugtatás, visszaalvás.

02:23  László felborít az asztalon egy pohár vizet, amiből inni akart, mert ugye a macskatálban lévő víz nem jó. Egy pillanat alatt éber üzemmódba kapcsolás (jesszus, csak nehogy belefolyjon a notebookba!), majd riadt kapkodás, törölgetés. Visszafekvés, az adrenalinfröccs miatt éber heverés egy darabig.

03:47  Öcsi halk, de kitartó cincogással jelzi az ágyunk előtt, hogy feltétlenül ki kell mennie, MOST! Felkelés, kiengedés, visszafekvés. Forgolódás, mind dühödtebb próbálkozás az elalvásra.

05:58  A Dívamacska is rádöbben, hogy nem élet az élet egy kis hajnali séta nélkül az esőben, ezért ordítva követeli az ajtónyitást. Felpattanás, sötétben bukdácsolva rohanás az ajtóig, nehogy a kölök felébredjen a ricsajra. Az ágyhoz való visszabotorkálás közben félhangos fogadkozás, hogy most már tényleg kinyírom ezt a dögöt.

A fenti történet nem egy különleges éjszaka eseményeit örökíti meg, hanem bosszantóan gyakorivá kezd válni. Szerintem amíg szoptattam, többet aludtam. Amint itt a tavasz, az összes kurva állat megy ki aludni.