marsbéli krónikák

Na emberek, mi legyek az idei farsangon? Ötleteket várok.

Van az a tulajdonságom, hogy szinte az összes álmomra emlékszem, gyerekkorom óta, némelyikre élesebben, másokra kevésbé. De ma reggel arra kellett rádöbbennem, hogy az álomtárolóm valószínűleg kezd megtelni, mert mikor félálomban megpróbáltam felidézni a múlt éjszaka képeit, pár másodperc után mindig más, régi álmok jelenetei tolakodtak oda, és én elveszítettem a fonalat. Most nem emlékszem, mit álmodtam, és ez nekem szokatlan és rossz, plusz ijesztő is volt, ahogy a régi jelenetek felbukkanásakor mindig hozzágondoltam, hogy na, ezt kábé két éve, ezt meg a múlt héten álmodtam. (Túlzottnak érzem csöppet az agyam buzgalmát ezeknek a dolgoknak a tárolása terén, értelmesebb dolgokban is jeleskedhetne, de hát ezt dobta a gép. Viszont az talán már érthető, miért kezdem a fogamat csikorgatni, ha valaki megpróbálja elmesélni nekem egy álmát.)

Van tehát egy tökéletesen felesleges képességem, mint az autistáknak a Kiömlött Gyufák Megszámolása Rápillantással meg a Milyen Napra Esett 1909. június 3-a típusú bohóckodások. Most viszont elképzeltem, milyen lesz, amikor az álmok lassan elborítják az agyam. Előbb csak az agykéreg megy át teljes egészében álomtárolóvá, ami eleinte viccesnek ígérkezik, mert egy ideig valószínűleg olyan lesz, mintha kizárólag LSD-n élnék, aztán leépülök szellemileg, utána elveszítem az érzékelés és a mozgás képességét is. Ezután csorgatom a nyálam még egy darabig, és magam alá hugyozok, miközben az álmok már a létfontosságú vegetatív központok felé terjeszkednek, hogy végül megfojtsák mondjuk a légzőközpontot, én meg jól megfulladjak. Kíváncsi vagyok, mi lesz a fulladás oka a boncolás szerint.

"I know the alphabet. Maybe I could be a writer."

Cheshire cat grin on my face.

Így hát végül a DM-ben törött el a mécses, pont mikor a macskakajás polcnál álltam, gondoltam is, milyen szánalmas ez már, bőgve macskakonzerveket halmozni bevásárlókosárba, micsoda szerencse, hogy nincs itt egy szemfüles se, mert lehettem volna a youtube sztárja öt percre, na az tett volna még be. Viszont van már tervem, mert alapvetően bizakodó vagyok és különben sem szeretek az önsajnálat posványába süllyedni: mától három napig inni fogok, aztán új életet kezdek.

És noha hónapok óta tudtam ezt és készültem rá, hovatovább már vártam, hogy legyen vége ennek az egésznek, mert elegem volt a kínlódásból és a bizonytalanságból, de most, hogy kimondtuk a végét, azért kurva szar, mert mégiscsak beletoltunk x évet meg kurva sok melót, szóval szívem szerint az asztalra borulnék és bőgnék, csak sajnos nem fér bele az imidzsembe.

Tény persze, hogy sokkal nagyobb örömmel ugrok önként a sötétbe most, mint hogy fél vagy egy év múlva lökjenek ugyanoda. Attól persze még senki ne szóljon hozzám.

Hát akkor ennyi volt.

Olyan hihetetlenül romantikus részt láttam ma az Earl-ben, hogy el sem hiszem. Ezt nevezem én művészetnek.

Frankenstein kutyájára is rájár a rúd, öcsém most mesélte, hogy csórikám megcsúszott a jeges lépcsőn felfelé igyekeztében, és olyan ügyesen csúszott el, hogy a segge beszorult a korlát alá, úgy kellett khúzni, majd feltuszkolni a maradék fokokon. Gyorsan be is kotort a házba, a jó kis szőnyegére, ha már elért az ajtóig. Nem fiatal már, hiába.