marsbéli krónikák

Most, hogy hamarosan vastag jégpáncél borítja az utakat, nekem természetesen ki kellene mennem valahova Kőbánya végére a nyolcszögletű akváriumomért.

Ezredszer is mindig rácsodálkozom, ez a Radiohead milyen kurva jó, aztán ha meglátom Thom Yorke képét, ezredszer is mindig rácsodálkozom, ez a szegény ördög milyen kurva ronda.

Faszba, picsába. A szokásos.

Nyomorékká aludtam magam, és ezt az egészet a szemét Öcsi agresszív területfoglaló politikájának tulajdonítom. Adva van egy két ember számára is bőven kényelmes ágy, amin kizárólag kificamodott pozíciókban tudok aludni, amióta hideg van odakint, csak hogy a naccsága pont úgy feküdhessen, ahogy neki kényelmes. Odébbtolni felesleges, mert amint lehunyom a szemem, kitúr, és éjjelente tízszer ébredek arra, hogy félig a falon fekszem, hogy Öcsi a torkomon hever, vagy hogy az ágy szélén kucorgok, félig persze a levegőben. És ha időnként (a mennyélmá' odébb felszólításokra és a dühös lökdösésre felháborodott harapásokkal reagáló állat rám zúduló dühét is bevállalva) kicsit kellemesebb testhelyzetbe harcolom magam, megjelenik a Dívamacska, és ráfekszik a paplan valamelyik sarkára, megmozdíthatatlanul. Faszom kivan, komolyan.

Vettem egy nyolcszögletű akváriumot. Teszek bele kettő darab aranyhalat, köré pedig szögesdrótot tekerek, amibe áramot vezetek, hátha így megóvhatom az aranyhalaimat a macskáktól. Az Addams család tagjai biztosan irigykednének a szépséges akváriumomra, ha léteznének.

Arra jöttem vissza a vidéki birtokról, hogy a Dívamacska lehányta az ágytakarót, Öcsi pedig napokon keresztül a komód tetején lévő könyvsoron aludt, jelentős mértékben megrongálva ezzel a borítókat és gigászi mocskot hagyva maga után. (Egyébként biztos vagyok benne, hogy rém kényelmetlen volt neki, csak az én bosszantásomra csinálta.) Ezért mikor ma reggel bejött, és szokásához híven felugrott a komódra, odamentem, határozott mozdulattal levettem, megmondtam, hogy nem szabad, majd visszaültem a gép elé. Most, egy órával és negyvenhét felkelés-levevés-nem szabad után, feladtam. Üljél oda bazdmeg, legfeljebb nem kapsz ebédet. Jössz te még az én utcámba.

Ha majd a halálos ágyamon megkérdezik, mi volt a legrosszabb film, amit életemben láttam, a Nők című rettenet egészen biztosan a reményteljes jelöltek között lesz. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy viszonylag normális kritikákat írtak erről a minden nézhetőségi minimumon mélyen alul teljesítő förmedvényen. Az embernek kinyílik a zsebében a bicska, ahogy két kibebaszott órán át nézi, amint a tehetségtelen Meg Ryan, egy milliomos üzletember felesége, kinek más dolga sincs, mint birizgálni a hatszáz hektáros őspark közepén álló villája melletti rózsalugasban a rohadt növényeit, meg kávét vedelni a nörsz társaságában (mert azt az egy szem gyerekét sem képes ellátni egyedül, noha semmit sem dolgozik, sőt, szakácsnője és takarítónője is van, ofkorsz), szóval annyi lenne a feladata mindösszesen, hogy emberi módon nézzen ki, ne úgy járjon, mint egy lankadt liba és menjen el végre fodrászhoz, és mosolyogjon a férjére, aki mindezt lehetővé teszi, de nem, ez sem megy neki, és a végén megsértődik, hogy a férje megcsalja. Neki áll feljebb! Mert ő hogy kitette a lelkét. Ő mindenkinek megpróbált megfelelni. Megáll az eszem. Egy pillanatig nem jut eszébe, hogy esetleg ő is elbaszhatott valamit. Csak szenved és utazgat. Anyád. Az összes ilyen önmagát kereső unatkozó gazdag picsát végig kellene rugdosni egy nyomornegyeden, aztán otthagyni a visításra összegyűlt, érdeklődő gettólakóknak. Platinakártya nélkül, naná. Életemben ekkora kliséhalmazt nem láttam, tényleg teljesítmény valahol, hogyan lehet egy komplett filmet ezerszer elmondott mondatokból és szituációkból felépíteni. Amit hiányoltam a filmből:

1. Nyolcéves rákos kisfiú, aki végtelenül bölcseket mond a kórházi ágyán fekve, és megnyugvással néz szembe a halállal, majd az utolsó pillanatban rejtélyes módon meggyógyul.

2. Szeretett háziállat tragikus halála, mely lehetőséget ad az anyának/nagymamának, hogy elbeszélgessen a kislánnyal a halálról és a halál elfogadásának fontosságáról. Kötelező elem: közelről mutatni a kutya szemét, amint kihuny benne a fény, miközben a szívet tépően zokogó kislány kétségbeesetten szorongat egy véráztatta mancsot, és rimánkodik, hogy Bundás ne halj meg, nem halhatsz meg.

3. Buzi fekete barát (leszbikus fekete barátnő volt, de az nem az igazi), aki egyik szerencsétlen szerelmi kapcsolatból a másikba sodródik, mindig kihasználják, mert őszintén éhezik a szeretetre, de a végén maga is megtalálja az igazit egy, a legjobbkor becsöngető kifutófiú személyében.

4. Húsz éve nem látott apa, aki egyszer csak felbukkan, és elmondja, milyen büszke a lányára és mennyire szereti őt. Ennek hatására a lány, aki idáig attól szenvedett, hogy az apja elhagyta őt és a családját, és magát hibáztatta, egy csapásra más ember lesz és eltűnik a harag a szívéből.

És még egy kínzó kérdés: Amerikában tényleg minden nő irritáló csirkehangon visít vagy csak a színésznőknek kötelező?

Ha ülök az ágyam szélén, és kinézek az ablakon, csak egyetlen házat látok, azt is csak oldalról, és nem is teljesen. Az egyik harmadik emeleti ablakot pár napja valaki rengeteg színes karácsonyi izzóval díszítette fel, melyek esténként hol kigyulladnak, hol elalszanak. Ráadásul valamilyen oknál fogva szinte mindig csak ebből az ablakból jön fény, a ház többi része töksötét. Szakasztott olyan az egész, mint a 28 nappal később-ben, amikor az a férfi meg a kislánya a toronyház tetején lévő lakásukba zárkóztak be a zombik elől, és rengeteg villogó karácsonyfaizzóval jeleztek a többi túlélőnek. Ezért az utóbbi napokban, ha ülök az ágyam szélén, és kinézek az ablakon, egy zombifilmben érzem magam. Azt játszom, hogy hogy el vagyok vágva a világtól, senkimről sem tudom, él-e vagy zombi-e, és magányosan kényszerülök szembenézni a pusztító hordákkal, akik valószínűleg már az udvaron és a parkban ólálkodnak. Úgy belehergelem magam, hogy hosszú ideig nem merek megmozdulni, és kényszert érzek az összes lámpa lekapcsolására, nehogy észrevegyenek a zombik. Aztán jó esetben bejön valamelyik macska, aki nem tudja, hogy éppen szörnyű veszélyben vagyunk, és hogy óvatosnak kellene lennie, és nyávogva jelzi, hogy éhes, és akkor véget ér a privát zombifilmem, mert mennem kell etetni.

E heti hisztérikus kirohanásunk témája: a mértéktelen szmájlihasználat. Számomra majdnem olyan elviselhetetlen jelenség, mint amikor minden mondat végére felkiáltójelet illesztenek, de erről már kifejtettem a véleményem. (Figyeljük meg azonban, hogy e két fertelmes szokás sokszor együtt van jelen bizonyos emberekben, de most nem fejteném ki, mit tennék ezzel az embertípussal, mert ez nem egy náciblog.)

Először is szögezzük le, hogy a szmájli mint olyan, egy szükséges rossz. Mivel írásban folyó, esetenkét ráadásul kapkodós kommunikáció során nehezebb a szöveg árnyalása, szükséges lehet - de persze sosem kötelező - időnként egy-egy szmájlival tompítani vagy megerősíteni a mondandónkat. Erre való ez a kis basz, nem többre. Ennél fogva a mosolygós, a gonoszul vigyorgó és a cinkosságot erősítő kacsintós szmájli doszt elég, többel sosem kell operálnunk. Igen, a sírós is mehet a levesbe, mert akinek nem sikerül leírnia betűkkel, hogy szomorú valami miatt vagy sajnál valamit, azzal egyébként sem szabad szóba állni. Kevés dolog révén tudjuk tehát annyira elhitetni az olvasóval magunkról, hogy Michael Jackson lelkével és érettségével megáldott debilek vagyunk, mint ha egyetlen mondatba számos hajrázó, koporsóvivő meg istenfaszát szopó szmájlit illesztünk. Az igazi humorérzék teljes hiányára is tökéletesen rámutat ez a szokás, hiszen milyen humora lehet annak, aki viccesnek talál egy metálos szmájlit. (Bár a férfiakra ugyan kevésbé jellemző ez a szokás, de azért segítő szándékkal elmondanám, mit vesz le a szerencsétlen olvasó, ha egy férfi tollából származó sokszmájlis levelet olvas: ez buzi.) Aki úgy érzi, ettől lesz jófej, ne adj isten, aranyos - mondhatni: cuky -, sürgősen ábránduljon ki magából, engem pedig végképp senki se zaklasson szmájlikkal teletűzdelt levelekkel, mert végigvágok a hátán egy kurva nagy bottal, aztán gondolkodhat hason fekve egy hétig.

Öcsi az ágyon alszik, a feje belelóg egy tányérba, amiből én ettem az előbb spagettit. (Szerencsére a maradék szószt kiette, mielőtt beletette a fejét a tányérba.) Szegény anyám, ha látná, nő létemre milyen trehányul élek, egy perc nyugalmam nem lenne hátralévő életemben.