marsbéli krónikák

Romantikus útiterv, avagy kit mivel lehet meghódítani.

"Sz: ...és akkor partra szállunk Kamcsatkában.

Montag: És akkor merre tovább?

Sz (megfogja Montag kezét és mélyen a szemébe néz): Természetesen egy UAZ-zal megyünk tovább Moszkváig."

 

A Dívamacska pár napja a második gyerekkorát éli, ami sajnos azzal jár, hogy hajnali fél hatkor felkel játszani, és mind tudjuk, hogy egy játszó macska mellett nem lehet aludni. Úgy döntöttem tehát, ha ezt még egyszer eljátssza velem, a két fülénél fogva kiszögelem a bejárati ajtóra.

Eddig is utáltam a spanyolokat, mert bunkó egy népség (tisztelet a kivételnek) és a nők szőrösek, de most még egy kövér fekete pontot vések a nevük mellé, amiért ellopták a szegény Bonobo mindenét, és ezért nem jön szombaton. (Ha nem észak felé tolódna a koszos kis félszigetük, legalább abban reménykedhetnék, hogy hamarost leválnak a kontinensről, és elhajóznak isten hírével, látni sem kell őket többé, de nem, egyre közelebb jönnek. Még ez is.)

Egyik nap arra értem haza, hogy Öcsi kis kockákra vágott trappista sajtot eszik a gangon. Ezen meglepődtem, de a szomszédasszony elárulta, hogy Öcsi nagyon szereti a mindenféle sajtot, bár a trappista a kedvence. Megtudtam még például, hogy a Dívamacska rajong a házi készítésű süteményekért. Mire a beszélgetés végére értünk, úgy éreztem magam, mint ama karrierista és sikeres üzletasszony, aki egy szép napon rádöbben, hogy nem csak a nörsz, de még a kertész is többet tud a gyerekeiről, mint ő.

Egy dolog, hogy álló hétvégén bent voltam a dolgozóban, ahol felváltva pakoltam hetven tonna könyvet (költözés) a kuplerájban, szereltem össze a bútorokat és dolgoztam a kurva sürgős munkán, természetes apparátok és komfort hiányában, semmit sem találva (költözés), de az, hogy ma reggel hatig bent húztam az igát egyedül, és most már egy órája megint itt vagyok, kezd egy kicsit sok lenni. Gyűlölöm-e az életem, avagy.

Megvolt a dolgozó átköltöztetése, természetesen kevés híján összeverekedtem az egyik hurcolóemberrel, mert feszt beszólt, hogy miért ilyen nehezek ezek a dobozok, direkt pakoltam-e így tele őket (én, bazdmeg, csak én, egyenest nekem címezte az összes beszólást, mintha csak én lettem volna ott), szóval egy idő után elszakadt a spárga, és elküldtem a kurva anyjába, és azt is mondtam, hogy a főnökét baszogassa, aki látta jól, hogy kábé egymillió könyvvel költözünk, mi az apja faszáért küldött ide ekkora dobozokat. Különben is ez a dolgod, pakoljál. Nyomatékosításul indulatosan hadonásztam is, ki is ömlött majdnem a söröm. De túl vagyunk rajta, már csak ki kell pakolni 75 dobozt, és viola.

Ez a Hellboy is egyre metroszexuálisabb. De legalább nem veszi magát komolyan, mint a denevér.

Hová tűntek az igazi férfiak rovatunkban egy újabb csalódásomról vagyok kénytelen beszámolni:

"- És lesznek azon a bulin nekem való férfiak?

 - Nem. Itt alacsony, vékony, kedves emberek lesznek."

A Vendégművésszel újra fellángolt a szerelem. Nagyon jól viselkedik, soha nem jelöl oda sehova, illedelmesen üldögél a konyhaajtóban a sorára várva, ha az otthoniak esznek. Már egy méterre megközelíthetem ismét.

Egy pozitív élmény azért köthető ahhoz az okádék filmhez: utánanéztem, és magamat is megleptem az eredménnyel, miszerint a felborított kamion egy peterbilt 378-as volt. Az eredmény azért meglepő, mert én erre tippeltem. Én, aki több perces vizsgálódás után tud csak megkülönböztetni egy traktort meg egy bentley-t. Még vezetni sem tudok, sőt, rettegek az autóktól. És felismertem. Teljesen egyedül. Pedig pörgött is, meg rángatták a kamerát. Rém büszke vagyok.