marsbéli krónikák

Isteni szerencse, hogy van új Portishead-album, így némi változatosságot könyvelhetek el a sikoltozós zenéimben, és nem mindig ugyanazt kell hallgatnom, miközben este komoran kibámulok három és fél órán keresztül a sötét parkra, és elszívok közben két doboz cigit, ahogy szoktam. Még jó, hogy nem javíttattam még meg a csillárt. By friday, life has killed me.

A másnapos depresszió feneketlen kútjának a káváján egyensúlyozok. Még gyorsan összeszedem fejben mindazt, ami miatt rosszul érezhetem magam, aztán elkezdem a mélybe bámulást, amit hamarosan követ az alászédülés. A délutáni munkámban valószínűleg nem lesz sok köszönet. Át kéne aludni a gecibe a következő három napot, úgyis csak a keserűség jut nekem. Apa, kezdődik.

Igazából az volt a baj, hogy bejött nekem a pultos, és mire rájöttem, hogy annyira azért mégse, már megittam nyolc martinit, mert csak bámészkodni mégse járhatok a pulthoz, ezért az volt a csel, hogy piát venni mentem oda mindig, és miután elmúlt a szerelem, bánatomban még megittam két sört, amit szintén nem kellett volna, és hát a martinik előtt is ittam ezt-azt, de kurva rosszul vagyok, édes istenem.

Találkoztam az udvaron a Vendégművésszel, de köszönésre sem méltatott. Szarja össze magát, még neki áll feljebb.

Egyszerűen a frász tör ki tőle, amikor valamelyik macska kitágult szemekkel, meredten bámul a híg levegő egy pontjára, percekig. Oda, ahol én nem látok a világon semmit. Mi a lófasz lehet ilyenkor ezeken a helyeken? Bár talán jobb nekem, ha nem látom.

Amúgy meg kurva szar kedvem van. (Hogy ne csak a macskákról legyen szó.)

Öcsi pár nap leforgása alatt a világ legcsúnyább macskájává vált. Ő tehet róla, mert ha engedné, hogy időnként kifésüljem a szőrét, most nem lenne az egyik oldala tökkopasz és sebhelyes, és nem hordana a kopasz rész végén egy ponyvaszerűen leffegő egybenemezesedett szőrlapot, amitől képtelen megszabadulni, és nekem sem engedi, hogy levágjam, pedig bazira idegesíti, látom. A másik oldalán is majdnem teljesen kialakult már egy ugyanilyen ponyvaszerűen leffegő egybenemezesedett szőrlap, ami gondolom hasonlóképpen fog róla félig leszakadni (például amikor átbújik egy kerítés alatt), letépve ezzel a bőrt a másik oldaláról is. A hátán végig kis egybenemezesedett szőrcsomók vannak, melyek közül időnként sikerül ki-kitépnie egyet, ugyancsak kopasz foltokat kreálva ezzel. A helyzet az, hogy akivel csak találkozik, mindenki beszól neki, annyira csúnya. (A szomszédasszony konkrétan lerongyosbárózta.) Már arra is gondoltam, hogy orvoshoz hurcolom, ott kikövetelem, hogy narkózzák be, majd amíg nincs magánál, kopaszra nyírom.

Az új rendszert már be is vezettem. Reggel Öcsi méltatlankodva pislogott fel rám a lábtörlőről, ahol kényszerűségből az éjszakát töltötte, lévén a menyétajtó lezárva. A méltatlankodáshoz hamarosan csatlakozott a Dívamacska is, amikor reggeli után mindkettőjüket kitessékeltem a lakásból, mondván remek idő van, tessék szépen az udvaron vagy a pincében játszani, majd jövök. Hogy Öcsi még szokásához híven nézelődött volna egy félórácskát az ablakból (ez olyasmi lehet nála, mint az amerikai üzletembereknél a New York Times átfutása a reggeli kávé mellett), a Dívamacska pedig a konyhaasztalon óhajtotta volna elvégezni rituális reggeli mosakodását, kurvára nem hatott meg, és a jövőben sem fog.

Amúgy meg: Helló, madarak! Helló, fák! Ha már a Föld napja van.

Kész, vége, befejeztem. A lelkemet kitettem, mindent elkövettem, bájologtam, hogy biztonságban érezze magát, finom falatokat raktam ki, mert jaj szegény kóbor Vendégművész. Az sem zavart, hogy csütörtök éjjel arra értem haza, hogy az ágyamról távozik iszkolva. És erre azt kell látnom, hogy a feltételezésemmel ellentétben (a feltételezésemet eddig kizárólag arra alapozhattam, hogy mindig nagyon lányosan viselkedett, merthogy a hátulját sosem fordította felém, most már értem, miért) a Vendégművész nem csak hogy kandúr, de vacsorázás után, mint aki jól végezte dolgát, a szemem láttára jelzett oda komótosan a konyhaszekrény ajtajára. Így hát mostantól a menyétajtó lezárva, a két semmirekellő meg majd hozzám igazítja a közlekedését, mert a kisujjukat sem mozdították, hogy ne legyen a lakásomból macskavizelde. Én tényleg egy Ace Ventura vagyok (nagy humanista és jeles állatbarát), de ebből elég.