marsbéli krónikák

Odakint szikrázó napfény, setét fellegek és szélvihar, a Vakoda fala előtt amerikai szépséges nejlonzacskó, a falakon kék ablakok felhőkkel. De szép.

Mégiscsak képes vagyok normálisnak mondható emberi kapcsolatot kialakítani viszonylagos idegenekkel, vagy legalábbis némi szimpátiát kelteni bennük: reggel a büféscsaj felajánlotta a hajszárítóját, pedig nem is igazán ismer. Mert ugye ki töltötte az utcán kóborolva azt a max tíz percet, amíg tájfun tombolt, na ki? Hétfő, bazdmeg.

Rég volt már Életem legszebb bókjai: "Geci jól nézel ki, ahogy egy szál bugyiban és tűsarkúban sört pakolsz a hűtőbe."

"És a végén se pénz, se bringa nem volt senkinél."

Öcsit tök könnyű irányítani. Van ugye az ásványvizes módszer, de mostanában nincs otthon ásványvíz, ezért ha azt akarom, hogy ne a kulcscsontomon és a torkomon aludjon (miért, miért nem tud az ember hasán aludni, mint minden rendes macska? miért kell a torkomon keresztbefeküdni, és a fejét még benyomni az állam alá? elég nehéz felpöckölt fejjel nézni a tévét, és a szőrei is a szemem előtt lebegnek.), akkor csak leteszek az ágyra egy könyvet, vagy egy távirányítót, vagy a mobilom. Ezeknek nem bír ellenállni, rögtön rájuk fekszik. Ha vonakodna, egymás mellé teszem a két távirányítót és a mobilt. Az tutira működik. Zombi ez, mindig mondtam.

Helyben vagyuk bazdmeg, nincsen elég baja az embernek, még a kokakóla is rázendített a szokásos világ legrosszabbja karácsonyi reklámjaira. Egy zombifilmben több az igazi szeretet. A körhintázó pónikat meg a sziget hercegnője barbikat már nem is említem.

A Dívamacska viszont megfázott, álló éjjelen át tüsszögött, rém idegesítő volt.

És viola, van fűtés a szobán kívül is, odavagyok. Eddig reggelente dermesztő hidegbe vánszorogtam ki a szobából, égő kukoricacsutkával olvasztottam a csapot, hogy tudjak mosakodni, a hideg pára lassan folydogált itt-ott a falakon, miközben bénultan és nyomorultul bámultam kifelé a jégvirágos konyhaablakon, de most mindennek egy csapásra vége! Perverz örömökben fetrengek, például hetek óta először felmostam a konyhát (eddig nem lehetett, mert egy nap alatt száradt fel, és tíz fokkal csökkentette az egyébként is roppant alacsony hőmérsékletet). És a kényszerítő körülmények hatására (a konvektoros nem fért el a sok kacattól) végre lehurcoltam a megmaradt fél köbméternyi (súlyra uszkve egy tonna) csempét a pincébe. Szóval a sport is megvolt. 

Az imént ételfóbiások voltak a spektrumon. Persze, tudtam én, hogy van ilyen, de mégiscsak megdöbbentő látvány, ahogy egy gyümölcs- és zöldségfóbiás, egy kizárólag sajtos szendvicsen élő csávó, egy férfi, aki negyven éve csak sült húst és krumplit eszik, meg egy kizárólag sárga ételeket fogyasztó nőci körbeállnak egy tál paradicsomot, és olyan iszonyodással tekintenek a szerencsétlen paradicsomszeletekre, mintha legalábbis bombát akarnának a szájukba dugni. És ott bámészkodik mellettük még egy csaj, aki naponta kettő kilogramm csokoládét eszik meg. Nem tévedés: kettő kilót. Az emberi elme, az valami csoda.

A továbbiakban szólítsatok Balabánnak.