marsbéli krónikák

Az egyetlen pozitív hozadéka a dolognak, hogy annyira berágtam, hogy dühömben elkezdtem nem enni. Mert azt, hogy egyszerre vagyok kövér és ronda, már én sem bírom elviselni.

Ha jellemeznem kéne a szőrt a fejemen, leginkább úgy írnám le, mint Sharon Stone frizurája a Kaszinóból, mikor a nyolcvanas évek elején a stricijével kokóznak (az se rossz, ha valaki Tina Turnert idézi fel a Mad Max 3-ból alapnak), megbolondítva Onedin kapitány pofaszakállával és egy kis bundesligás fürtöcskével hátul. Mindez egy gyapjas mamut szőréből elkészítve. Így festek tehát most.

És igen, jól éreztem, hogy két hónapig lakat, mert mikor nagy nehezen kiderítettem a rég eltűnt kedvenc fodrászom fellelhetőségét, hogy térden állva könyörögjek neki, csináljon valamit a fejemmel, közölték, hogy ez évre már nincs időpont. Legalább nem költök sokat januárig.

Amely haj eleinte egy kicsit tetszett, bár akkor se nagyon, most már viszont gecire nem, és rohadt dühös vagyok, mert nyolcvanas évek eleji hajat én ugyan nem kértem, és köszönőviszonyban nincs a képpel, amit vittem, és konkrétan egy milliméterrel hosszabb, mint amikor elkezdtem növeszteni, viszont sokkal szarabbul néz ki. A büdös kurva istenit. Hazamegyek, leborotválom a maradékot a picsába, aztán bezárkózok két hónapra a lakásba.

Nyolc hónapig növesztettem a hajam, hogy tíz perc alatt levágassam a gecibe.

Frankenstein kutyája beszállt a krémtúró- és joghurtbizniszbe mint erős konkurencia Piroska és a Farkas számára. Anyám ma az utolsó krémtúrót neki ítélte, de csak súgva mondta, hogy óvatosan odaadhatom neki, nehogy a macskák meghallják és felébredjenek, mert akkor jaj.

És hajnali egykor arra ébredtem, hogy valaki négyezer decibelen hallgatja a Lili Marleent. Nem ez az első húzása, múltkor végighallgattam kettőkor a komplett Wish you were here albumot, amit egyébként én is kurvára szeretek, csak nem alvás helyett. Nem merek azonban utánajárni, honnan szól a zene, mert úgy hallatszik, mintha a szomszéd lakásból szólna, ami azért lehetetlen, mert az üres, tudom viszont, hogy az előző tulaj benne lett öngyilkos, szóval inkább nem birizgálom a titokzatos zene forrását, mert a végén magam is megrémülök, olyan felfedezést teszek. Gondolkodtam rajta, hogy átdörömbölök, de ha visszadörömböltek volna, menten infarktust kaptam volna, ezért inkább nem tettem. Viszont utána egész éjjel zombisat álmodtam, de szar volt.

Tegnap este áttörést értünk el menyétajtófronton: a Dívamacskának sikerült kinyitnia, és kimennie a lakásból. Vissza még nem tud jönni, de azért nagy lépés ez. Ünnepeljünk!

Két nappal ezelőtt elegem lett, és leengedtem a kipöckölt menyétajtót, faszom fog egy hússzor huszas lyukat hagyni télvíz idejében a falban, tanuljátok már meg nyitogatni azt a szart, rivalltam a dögökre, és bevonultam tévét nézni. Öcsi nem sokkal később megjelent az ágy előtt, és csipogva követelte, hogy azért ezt már mégse, és most azonnal engedjem ki, ha már a kényelmes kis ajtajukat befalaztam. Mutogattam neki egy órán át, hogy hogyan kell kimenni, de nem és nem, fél tőle, mert csapódik, meg orral kell megnyomni, jaj istenem, most mi lesz. Több órán át gyűrtük egymást; én nem nyitom ki neked az ajtót, boldogulj magad, vicsorogtam rá a paplan alól, ő meg cincogott rendületlenül, aztán mikor már aludtam volna, a bajszával is terrorizált, így végül megadtam magam, és kiengedtem. A te bajod, ezentúl mindig rám leszel szorulva, ha ki meg be akarsz menni, ordítottam utána a süvöltő szélbe. (A Díva viszont hallgat az idők szavára, kifelé már majdnem tud menni, hallottam, ahogy böködi a lengőajtót az orrával. Egyszerűen nem fér a fejembe, mi a fasz bajuk van a menyétajtóval. A világ összes kutyája és macskája esetében remekül működik, kivéve ezt a kettőt.)

Szomorú rádöbbenéssel olvasom, hogy "budapesti szingliként" egy pénzhajhász zsákutca vagyok a férfiak számára, akinek ráadásul kilóg a csíkos hája a divatgatyájából. A nők tényleg szörnyű népség, én már csak tudom. Nagy szerencséje a világnak, hogy a mi rettenetes külsőnket és keselyűket megszégyenítő természetünket ellensúlyozni próbálják az mindenkoron parfümtől illatozó, kisportolt testű és brilliáns elméjű férfiak ezrei, kiknek lelke húrjait csak a belbecs képes megzengetni, mit nekik szilikonmell, szőke haj és kemény segg, csak okos és kedves legyen az a lány, lehessen vele csevegni Walther von der Vogelweide korai trubadúrénekeiről. Na persze.

A szilikomellű, csíkszemöldökű szőke nők meg nyilván azért vannak ennyien, mert az a tapasztalatuk, hogy nem éri meg így kinézni, mert a kutyának sem kellenek. Ezek tényleg szörnyen ostobák. Most már értem, miért van annyi szőke nős vicc. (De ezt persze csak az irigység mondatja velem, mert én a csíkos hájam miatt nem találok ponzort, aki vesz nekem fitnesszbérletet.)