marsbéli krónikák

Soha többet nem megyek kocsmába. Mire észbekaptam, cirka ezer fős szülinapi buli szerveződött nekem hétvégére, ami engem páni rémülettel tölt el. Mert ugye mi történhet: 1) nem jön el senki, ami kétségbeesésbe taszít, és bőgök (nem illik az imidzsembe); mindenki eljön, tök rendesek, hoznak ajándékot és kimutatják, hogy szeretnek, ami engem kétségbeesésbe taszít, és bőgök (nem illik az imidzsembe). Teljesen egyértelmű, hogy én ebből jól ki nem jöhetek. Patthelyzet.

A Dívamacska rém elfoglalt állat benyomását kelti az utóbbi napokban, noha eddig az enyhén szólva kényelmes életvitel mellett tette le a voksát. Alig látni, egyfolytában jön-megy, épp csak enni ugrik haza, aztán már rohan is tovább. Tisztára mint valami menő üzletasszony, remélem nem áll elő nekem azzal, hogy vegyek neki egy laptopot. Igen, én is tudom, hogy nem tud beszélni, de mondjuk belerajzolhatja a porba, vagy mittudomén.

Te jó isten, megfilmesítették A parfümöt. Ziher, hogy meg nem nézem, arra is képtelenek voltak, hogy ne egy jóképű ficsúrt válasszanak főszereplőnek.

Az előbb láttam egy egyetemi haveromat egy reklámban, ahogy ultramenő lakköltönyben egy csomó pinát bűvölt valami bárban. Széjjelröhögtem magam. Legközelebb megjegyzem, mit is reklámozott.

Kihajítottam a hűtőből mindent, ami rothadásnak indult/már megrothadt és bazi büdös volt. Maradt benne egy üveg sör meg némi nyugdíjas konyak, amit még a sógor hagyott itt a legutóbbi burkolás alkalmával. Így könnyű dolgom lesz: éhgyomorra pikk-pakk berúgok, aztán ájultan fekszem reggelig. Vacsora kiiktatva.

Mivel Pozsonyban csak zsírt ettünk meg vajat (nem vicc), ittunk viszont rengeteg sört, a hotelben pedig volt egészalakos tükör, a látványtól megrettenve elhatároztuk jól, hogy majd mi lefogyunk három kilót, meg a BMI szerint is az lenne nekem az ideális, ha három kilóval kevesebb lennék. Valójában nem a tömeg, hanem az eloszlás zavar, kretén hülye formát kezd ölteni a seggem, hogy dögölne meg. Ma indult a projekt, de mivel a szervezetem nincs hozzászokva a zsírmentes bohóc húsokhoz meg a paradicsomhoz, ezért rosszul is lettem az ebédnek nem nevezhető vicc után, és levonszoltam magam a menzára egy kis levesért. Valami visszataszító, gusztustalan sajtlevest akartak rámsózni, de mondtam, hogy inkább a halál, és vettem inkább egy kurva joghurtot, abban viszont mazsolát találtam és majdnem hánytam. Mi a picsáért kell mindenbe mazsolát tenni? Meg fahéjat, he? Most tartok ott, hogy ha valaki hozzámszól, fejbelövöm.

A lábamat úgy rakom keresztbe, hogy megfogom a jobb lábamat térd felett, és kézzel átrakom a másikon. Szörnyű jószág ez a ló.

Ma életemben először lovagoltam. Mármint lovon. Húsz percet összesen, de már most alig tudok ülni, ez borzasztóság. Eleinte egész jó volt, de aztán nem találtuk a ritmust, a ló meg én, és gyönge harmat is vagyok nehéz seggel, szóval küzdelmes hétvégék előtt állok, mert azért akarok még menni, majd belejövök. Remélem, legalább valamennyire megtanulok lovagolni, mielőtt leesek és kitöröm a nyakam, mert úgy leesni és kitörni a nyakam, hogy még csak meg sem tanultam rendesen lovagolni, az milyen szívás már. Legalább egy olyan emlékem legyen, míg nyaktól bénán heverek negyven éven át a tolókocsiban, mikor vágtattam a lóval, a nem létező hosszú hajam meg lobogott a szélben.

Én a magam részéről két napra átmegyek a szlovákokhoz, ott még izgalmasabb most egy magyarnak. És ott még mindig szimpatikusabbak az emberek, bár egy hete még nem így gondoltam, de tudni kell felülbírálni magunkat.

A Dívamacskában az is a jó, mikor az ember szorosan a két kezébe veszi a fejét, két ujjal hátrasimítja a füleit neki, hogy csak a kis arca látszik ki, aztán odadugja az orrát a Díva nedves orrához, és fenyegetően az arcába sziszegi: "Na most ugassá', kisköcsög." És akkor a Dívamacska elkezd dorombolni.