marsbéli krónikák

Tarháltam a főnökömtől pénzt, hogy ledózeroltathassam a fejemről ezt a loboncot, de semmi kedvem elindulni. Márpedig ha nem teszem meg, ezt a pénzt is csak eliszom meg eltaxizom, mert naccsága vagyok és lusta tetű, ráadásul a jobb karom iszonyúan fáj valamiért, már felemelni is alig tudom, hát élet ez?

Szörnyű gyanúm támadt az imént. Lehet, hogy a Dívamacska azért kedves, mert felcsinálták, és most nem meri bevallani, hogy egy rakás nyálkás és sivalkodó kis fíregnek fog hamarosan életet adni a bugyis fiókomban, noha én majd kényelmes és bélelt dobozt készítek neki erre a célra, mert bár először üvöltözni fogok vele és elmondom minden rossz kurvának, azért én mégiscsak mindig örülök, ha gyarapodik a család, valahogy meg csak lesz. Elzárom a randibugyikat.

Elalvás elleni munkahelyi himnusz: Drip fed fred. Garantált vigyorgás.

A Dívamacska lassan egy hete eláraszt a szeretetével és a ragaszkodásával, lépni nem lehet tőle, folyton rajtam csügg, mellettem/rajtam alszik, megállás nélkül beszélget és dorombol. Egyre erősebb a gyanúm, hogy valami hatalmas disznóságot követett el, csak még nem jöttem rá, hogy mit.

Telepatikus képességeim vannak! Reggel a villamoson azon tűnődtem, hogy le kellene már menni Skolcra inni, mert régen égettem már magam ganajrészegen a vian színpadán, erre két órával később nem jön egy sms barátnőmtől, hogy nem akarok-e hétvégén ellátogatni a Borsodi sör hazájába?

Bárhogy töröm a fejem, a lajhár az egyetlen olyan élőlény, amelyik pontosan úgy mosolyog, mint Buddha. Azért ez jelenthet valamit. Vagy mind a ketten olyan ostobák, amilyennek szegény lajhárokat tartják, vagy mind a ketten olyan bölcsek, mint Buddha. Lajhárfan lévén ezzel bizonyítottnak látom, hogy a lajhárokat félreismerik. Én már régóta hajtogatom, hogy méltatlanul kigúnyolt és mellőzött csodái ők a természetnek. Lajhár for president!

Az új kolleganő az imént nyomott a kezembe hat darab Madness-cédét. Vidám napot tartunk.

Pénzen kívül kölcsöncuccokat és adományokat is elfogadok, mint fasza bakancs (37-38), meleg hálózsák, klassz sátor, kommandóskés (olyan fűrészes), fejlámpa, vipera, sebvarró készlet, állatkertből elszabadult kóbor pumák ellen valami hatékony altatós vagy gázos biszbasz (puska nem kell, rosszul látok). Meg kéne olyan kiabálós izé, ha gleccserszakadékba zuhannék vagy eltévednék két, száz éve kihalt szellemfalu között valahol a nyugati fjordoknál, meghallják, hogy sírok.

Lesz szállásadóm Izlandon!

Na jó, én a magam részéről lapoztam, fasz kivan ezzel a bénázással. Ne kelljen már könyörgőre fognom, nem vagyok még olyan ronda és vén, hogy hálás legyek érte, ha valaki esetleg netalántán nagy kegyesen hajlandó megdugni, de azt is csak kizárólag akkor, ha a kisujját sem kell megmozdítania a dologért, és persze azért bazira érezzem megtisztelve magam. Hát nem, nem érzem magam megtisztelve. Rakkoljon egy ilyen pöcsfejért, akinek két anyja van egy faluban. De kísérletnek jó volt. Most már biztosan befejeztem a két éve tartó szerencsétlenkedést, amíg a partvonalról tátottam a számat, és odalépek a tetves életemnek. Legfeljebb nem jön össze. De minden kudarc után elmondhatom, hogy én legalább megpróbáltam, és nem fogom folyamatosan a falba verni a fejem, hogy megint kihagytam egy lehetőséget. Bassza meg a szentek lova.