marsbéli krónikák

"I'm a superbeast", ma ezt éneklem, mert így is érzem, ráadásul lehet hangoskodni, mert mindenki elhúzott.

Az index meg ne írjon tudományról, de legalábbis ne olyanra bízza a cikkek megírását, aki nem tudja, hogy a kergemarhakór meg a Creutzfeldt-Jakob-betegség nem ugyanaz, és az egész irományról ordít, hogy a szerencsétlen összetákoló (úgynevezett újságíró) tegnap hallotta először a prion szót.

Röviden szólva tehát: úgy otthagytam az egyetemet mint a szart. All stand and raise your champagne glass! (azért egyszer még megtanulok traktort vezetni, istenuccse)

Tegnap végre döntésre jutottam: beláttam, hogy nem éri meg ennyi energiát feccölni valamibe, csak mert kitaláltam magamnak, hogy ez jó lesz. Annyira azért nem jó, mint amennyit kivesz belőlem. Szóval, befejeztem.

Továbbgondoltam a taxis dolgot, és kínálkozik még egy lehetőség: annyira nyomorultul nézek ki, hogy a taxisok azt hiszik, valami kültelki diszkóban dolgozom vécésként, tehát se azt nem nézik ki belőlem, hogy valaki fizetne, hogy megdugjon, se azt, hogy eléggé értelmes lennék valami kreatívabb melóhoz. Ó, istenem.

És a szegény vén páviánt valószínűleg már rég elvitte a tél.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy percek óta ölbe ejtett kézzel, szomorúan és magamba roskadva bámulok a híg levegő egy pontjára, mint az a szegény vén pávián az állatkertben, aki majdnem teljesen kopaszan, csontsoványan kuporog a kis sziklarészén, és a szaladgáló kispáviánok állandóan fellökik, ő meg próbál szigorúan nézni, de már azt se tud, csak szó nélkül nagy nehezen feltápászkodik és visszarendezi magát, hogy aztán két percen belül megint fellökjék.

Miért van az, hogy ha késő éjjel taxival megyek haza, háromból két taxis biztosan megkérdezi, hogy dolgozni voltam-e? Nem tudom, hogy a színes csíkos kötött gyereksapka, a szemüveg vagy az ártatlan arcocskám miatt gondolják, hogy tíz perccel ezelőtt még pénzért szoptam. Köcsögök.

Minden egyéb bajom mellett (bár miután tegnap összeszorított lábbal néztem végig a Lilja4evert, megfogadtam, hogy többet nem panaszkodom) még a tévém is megdöglött. A frászt hozta rám, ahogy a Lost közepén egyszer csak összeugrott a kép, és örökre eltűnt. Úristen, megtörténik velem A Kör, csak fordítva, itt nem bekapcsol, hanem kikapcsol a tévé, aztán jön a ribanc, istenem, meneküljünk, ez volt az első gondolatom, ki is ugrottam az ágyból, és tébolyult gyanakvással, ugrásra készen meredtem a töksötét képernyőre percekig. A ribanc ugyan nem jött, hamarosan viszont itt az olimpia, kéne egy tévé, köszi.

Tegnap összeszámláltam, hány nevet használok. Van ugye a születésemkor rámragasztott főnevem, ami köszönőviszonyban sincsen az anyakönyvivel, ennek a család a főverzióját használja, a barátok szintén azt plusz legalább két becézett formáját és egy teljesen különálló harmadikat, amit az egyetemen ragasztottak rám a főnevemből képezve, és van még egy, amit szigorúan egy ember használhat. Hivatalos viszonyokban az anyakönyvi nevemet használom, teljes néven mutatkozom be, de csak a második keresztnevemre vagyok hajlandó hallgatni, ha az elsőn szólítanak, oda se köpök. Aláíráskor váltogatva használom a teljes, a csak az első, illetve csak a második keresztneves formát. Van még ugye ez a Montag, meg az Emese, amire sokan azt hiszik, hogy igazi (köszi a sok névnapi köszöntőt). Nem érzem gáznak. Mindenki úgy terrorizálja a környezetét, ahogy tudja.