marsbéli krónikák

Csak azt szeretném mondani, hogy dögöljön meg mindenki, aki kapott jegyet a rammsteinra, mert én meg miattuk nem. Különösen dulván dobják le a padlóla azokat a 16 éves picsákat, akik a redvás apocalyptica miatt vásárolták fel előlem a jegyeket (tuti, hogy egy csomó ilyen van).

"Én komolyan veszem a pinát." Igazán dicséretes, Mr. Rourke, nem akar idejönni egy kicsit demonstrálni az elhangzottakat?

Ezeket fogom enni a hétvégén: fokhagymás pacalleves, csülkös-körmös pacal, kínai pacal, kenyérbe töltött pacal. Halihó!

Nem tudom, melyik hülye tett a szagelszívó tetejére egy fél zsákocska krumplit, de Pál felmászott (már mindenhova fel tud mászni, pokol az életünk), lerántotta, vele rántott egy kávéfőzőt, egy Legjobb barátnőmet, fogpiszkálótartót mindenestül, esés közben pedig beszereztek még a tűzhelyről egy maradékokkal teli serpenyőt, evőeszközöket, majd mindez a konyha padlóján landolt, de szerencsére ott legalább föld nem volt, nem úgy, mint a padlószőnyegen, ahová nagy darab rögöket helyezett az éjszaka folyamán a virágcserepekből, az asztalt pedig konkrétan beborította földdel. Ráadásul késve ébredtem, kezdhettem a kapkodást szétgurult krumplik felhajtásával, miközben fekete földdarabokat tapostam bele a szőnyegbe. Biztos, hogy száműzöm a vidéki birtokra.

Ugye, onnan már csak felfele van, mikor a lakótársam a pasijával kefél és enyeleg, én meg a fal túloldalán takarítom a budit? Ugye? Ugye?!

A Dívamacska valószínűleg lelkileg belerokkant a hosszú gyógykezelésbe: tegnap már dorombolt, mikor kentem a fejét a krémmel, pedig régen utálta. Megbolondult, bizonyos.

Ma kora reggel - míg a láztól ájuldozó lakótársamat kísértem orvoshoz - elmentünk a régi, angyalföldi puttó albérletünk ablakai alatt. A redőnyök ugyanúgy állnak, mint mikor nyáron utoljára láttam. Nem tudták eladni. De ki sem. Nagyon szerettünk ott lakni, pedig a ház egy rothadó romhalmaz volt gettó stílusú lépcsőházzal, alkoholistákkal, kövér öreg nénikkel, akik álló nap a gangon támasztották a dülledező korlátot, pletykáltak és bámulták a szőnyegporoló fölött tollasozó nagydarab, ámde félmeztelen kancigányokat meg a sivítozó porontyokat. A szomszéd néni szegény, érdekes volt vele beszélgetni, nem reagált semmire, csak mondta a magáét, mi meg hát igeneztünk neki, de azért időnként hozott egy kis rántott patiszont, benyújtotta a rácson, az ajtó nyitva volt, bárki beordíthatott. Ha műsor volt a szembeszomszéd alkeszasszonynál, mi is kint nézelődtünk, a gondnok srác mellénk könyökölt, percre megmondta, most milyen jelenet következik, látta már párszor, az asszonyság meg nemigen változtatott a szokásain. Elérzékenyedve néztük az ablakpárkányt, ahol a cicákok spacíroztak, emlékszel, mondtuk, mikor a Dívamacska hősiesen megmentette a Tarkamacskát, oda volt szegény bebújva a virágosláda mögé. Meg mikor folyton kiestek az ablakból. Megállapodtunk, hogy azért az kicsit rosszul esett, hogy a munkásoktól nem kaptunk virágot, mikor eljöttünk. Itt bezzeg nincs körfolyosó, nem ismerünk senkit, lőnek a ház előtt, véres járdán kell hazajönni és minden kutyaszaros. Nem hat meg, hogy jómódú zsidó környéken lakom. Azt hiszem, proli vagyok. Genetikailag.

Elfelejtettem megemlíteni az állatkert egy másik sajátos díszpinty típusát: a gyereket totálisan félrevezető szülőt. Esetünkben egy nagypapa így vezette fel a hároméves unokájának a kengurukat:"Gyere Pistike, itt vannak a nyuszik!" Az egyik kenguru zsebéből még egy kiskenguru is kinézett, de nagypapit ez sem zavarta. Nem csoda, hogy annyi a zavarodott fiatal.

Kurva életbe, úgy körbelőttem a nyertes lottószámokat, hogy nem tudom sírjak-e vagy nevessek. Ha arra gondolok, hogy valószínűleg életem végéig albérletben rohadok, egyedül (vagy azonos nemű lakótárssal, lehet választani), macskákkal, kiszolgáltatottan és nyomorultul, miközben számlálom a ráncokat az egyre lejjebb ereszkedő mellem körül, asszem inkább sírok. Lehet, hogy a sors megkönyörülne rajtam, ha legalább halvány kísérletet tennék a spórolásra, de minek? Nem tudok egyszerre félrerakni sok milliót, pár tízezreket meg nem érdemes. Akkor inkább hurcolom az egyre nagyobb rakás fölösleges - és sok pénzért vásárolt - szarokat az egyik bérelt lyukból a másikba.

G. Pál éjszaka ámokfutást rendezett. Már fel tud ugrani a pultra (ha odatesznek neki egy széket, a kis béna), fel is ment, össze is tört egy tányért, belezabált mindenbe, aztán üvöltözött. A Tarkamacskával együtt, akinek fáj a szíve valami miatt, után, nem tudom, de értékelnék már egy csendes éjszakát.