marsbéli krónikák

Elmentem ma az állatkertbe. Kezd gyanús lenni nekem ez az intézmény, szerintem hazudnak a lajhárról, nincs is nekik, nekem legalábbis még sosem sikerült látnom. Természetesen megint ostoba családokkal volt tele a hely, akik feszt üvöltöztek, meggyőződésük volt, hogy a vadállatok simogathatók, nekem kellett rászólnom  a kölyökre, hogy ne buzerálja azt a majmot, ki is van írva, hogy nem szabad piszkálni, az ostoba tehén anyja meg csak tátotta mellette a mocskos pofáját, de bezzeg ha a majom harapott volna, az ilyenek rikácsolnak a leghangosabban, még a fókuszt is kihívják. A Pálmaház egyik oldalszárnyában, ahol aranyos repülőkutyák vannak, hosszú ideig egyedül voltam, teljesen közel jött minden madár, a repülőkutyák tisztogatták magukat, teljesen klassz volt minden, míg a fent említett család be nem rontott, anyu legott közölte - persze üvöltve - hogy jaj, ezek a denevérek olyan suttyó állatok, úgy utálom őket, olyan undorítóak. Faszé' jössz állatkertbe, idióta picsa? Ezekkel kellett aztán az akváriumházon is osztoznom, a majmos incidens után, a retardáltak telefonnal próbálták lefényképezni a folyamatosan mozgásban - igen gyors mozgásban, ráadásul - lévő halakat, és persze fel voltak háborodva, hogy a halak basztak pózolni. Az a világ baja, hogy az ilyeneknek tényleg szent meggyőződésük, hogy ők a teremtés koronái, a természet meg az ő rabszolgájuk, és ha kiderül, hogy mégsem, még nekik áll feljebb. Köcsögök. Egyébként nagyon jó kis nap volt.

Tekintve, hogy szinte kizárólag a Dívamacskáról írok, ami önmagában is szánalmas, valamint azt is figyelembe véve, hogy előre megálmodtam, hogy másnap dorombolni fog nekem, ami viszont még szánalmasabb kötődést mutat, talán nem ártana egy picivel több figyelmet szentelnem az embereknek. Már amennyiben nem a környék bolond macskás vénasszonyaként akarok megdögleni. Asszem nem akarok. De még nem döntöttem. Kicsit elbizonytalanít, hogy a legtöbb emberrel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Meg untatnak is kurvára, míg a macska egy szórakoztató állat.

A szerető gazda kitalálta, hogy lábadozó állatát válogatott ínyecségekkel segíti a gyógyulásban. Ebbéli felbuzdulásában vásárolt finom csirkemájat csirkeszívvel. A Dívamacska is felbuzdult az ötleten, az sem szegte lelkesedését, hogy ő a vécében uzsonnázott, mivel ugye el kellett különíteni a különleges eledelt zabáló állatot a többi éhes hiénától, akik továbbra is  csak macskakaját kaptak. Reggel viszont - egyszer én is lehetek jószívű - legyen nektek karácsony, mindenki kapott májat, elkeverve a macskakajával. Hálából időt és fáradtságot nem kíméltek a nyomorultak, és olyan precízen szétválogatták a májat meg a szecskát, hogy nem hittem a szememnek. A macskakaja ottmaradt, a máj eltűnt. Így hát visszatérünk a régi módihoz. Macskakaja és slussz.

A Dívamacska ma reggel hetek óta először ismét dorombolt! Nekem!

Jelenleg kizárólag olyan dolgok foglalkoztatnak, melyek vagy nagyon unalmasak vagy kurvára nem tartoznak senkire rajtam kívül. További intézkedésig működésem felfüggesztve.

"A magam részéről azonban a hajdani nagy filozófusok műveinek kritikátlan csodálatát kellemetlen jelenségnek találom. A nagy gondolkodók ugyanis szinte kivétel nélkül megegyeztek abban, hogy a világ természetes rendje szerint a nők, a kisebbségek és a szegények dolga, hogy ne panaszkodjanak, hanem dolgozzanak keményen, és legyenek tisztelettudó, hűséges szolgái a fehér férfiaknak, elvégre ez utóbbiak feladata a legfontosabb: gondolkodni és szakszerűen vezetni. Az ókoriak bölcseletére legfeljebb a fehér férfiak építhetnének. És - rosszul esik kimondanom - a Szentírás is ezzel van tele." Milyen szépen mondja. És milyen igaza van.

Tulajdonképpen akár büszke is lehetnék a Dívamacskára. Az állatorvos teljesen kétségbe esett, mikor meglátta. Azt mondta, 100-ból 99 macska reagál a kezelésre, amit a Díva kapott. Ő azért nem, mert az immunrendszere tropa, nem tudni miért. Pedig rendes kaját eszik, ifjúkorában szedett doromboló vitamint (ez volt a neve), kijárt a friss levegőre és szeretet meg simogatás is bőven van. Teljesen lelkiismeret-furdalásom van, nem tudom, mit kellett volna másként. Meghallgattam egy rémtörténetet egy mopszról, akinél ugyanez volt a baj, és képzeljem el, a mopszon semmi szőr nem maradt. Elképzelem. Lakótársamnak a múltkor azt kellett megtudnia, hogy egy kislánynak teljesen kihullott a haja, mire rájöttek, hogy a tengerimalactól kapott gombát, és végül az állatorvosok kezelték ki a kiscsajt. A malacot azt nem, mert a szülők első dühükben elaltattatták. Szép kilátások.

Tegnap találkoztam egy kisebbfajta félistennel: igen, B. Tóth Laci bácsi keverte a zenét egy szörnyű helyen. Szörnyű zenét.

Kaptak a kis rohadékok bőrfejlesztő vitamint, vagy mi a rákot is, amit a Tarkamacska egy óvatlan pillanatban (a komplett zacskót kb. 200 tablettával) felkapott az asztalról, és Vak Bottyánként megpróbált elszelelni. A kis díler.

A szomszéd állatorvosok már röhögnek, mikor lakótársam vagy én feltűnünk a rendelőben. Tegnap végre a Tarkamacska is bemutatásra került, mert - hasonlóképpen G. Pálhoz - valamibe nagyon beverte a szemét, ami bedagadt és folyt neki. Plusz egy kicsit ő is gombás. Megfordult a fejemben, nem hiszik-e azt, hogy direkt bántjuk a macskákat, hogy fess fiatal (ez nem igaz) doktorokkal ismerkedhessünk. Már számon tartanak minket, a magas vörös üzente is lakótársammal, hogy akkor hétfőre meglesz a Díva eredménye (még a macskák neveit is tudják). A Tarkamacskát amúgy szinte lehetetlen kezelni. Lakótársammal úgy összeverekedtek tegnap a szembecseppentés ürügyén, hogy a fal mellé lerogyva fetrengtem a röhögéstől. Úgy néztek ki, mint a Laokoón szoborcsoport.