marsbéli krónikák

Most jut csak eszembe, el akartam dicsekedni, milyen személyiségfejlődésen mentem keresztül viszonylag rövid idő alatt. Voltpasi kissé rezignáltan megdicsért, amiért most először legalább megpróbáltam vele megértetni, miért is állok odébb - végleg (nem röhögni). Nekem fel sem tűnt, hogy eddig sosem magyarázkodtam, senkinek, csak bejelentettem, hogy over, makogtam pár banális szót, aztán szeva. Most pedig súlyt helyeztem arra, hogy ne hagyjam őt kétségek között, magyarázat nélkül. El vagyok magamtól bűvölve.

Az betegség, hogy még soha az életben nem láttam meg a 3D-s képekben elrejtett dinoszauruszt, virágot meg kisfaszomat? Mennyire gyűlölöm hallgatni a mindenki más boldog sivalkodását, mikor meglátják azt a szart.

Pillanatokon belül holtan hullok a klaviatúrára. Egyenest.

Jelentkezzen, aki tudja, mi a rák az a "funkcionális tekintélyszemély"? Olyan is jelentkezhet, aki egyenesen annak érzi magát!

Nemsokára befejezem a kirakóm. A festményen, amit ábrázol, áll egy kicsi kutya, pórázzal a virágárus kocsijához kötve. Felette hatalmas virágcsokrok, a gazdasszonya éppen rózsákat ad el egy gazdag hölgynek, aki mögött dajka tartja a csecsemőjét. Körülöttük kocsik, lovak, emberek, sár. Valószínűleg Párizsban vagyunk, valamikor a 19. században. Szegény kis jószág olyan pici, vékony, törékeny; nagy barna szemei vannak és pont úgy néz ki, mint a kocsi után kötött fadd-dombori kuty. Teljesen elszorul a szívem, ha ránézek; biztosan sokat bántották, amíg élt. (Hogy lehet, hogy nem is élt, csak a festő képzelete alkotta? Ugyan!) Most, hogy már ki is raktam az őt ábrázoló részt, még zavaróbb. Röhejes, de lelkiismeret-furdalást érzek, ha ránézek. Még jó, hogy az emberek szenvedései nemigen hatnak meg, az egész életemet azzal tölteném, hogy mindenkit sajnálok.

Még a radiátorom is elromlott. Keshedt világ, italunk a Bambi.

Elnézve a bejegyzéseket, olybá tűnhet, minta a macskák töltenék ki az életemet. Szánalom.

Azon röhögtünk lakótársammal, hogy mennyire reflexszerűen és oda sem figyelve, egyszerre hajolunk le tévénézés közben a földön lévő borospohárért és sörösdobozért, ha meghalljuk a szomszéd szobából dübörögve közeledő macskamenetet, akik két másodperccel később tornádóként vágtatnak keresztül a szobán. Keserű tapasztalatok és sok kiömlött drága nedű építette ki ezt a reflexívet.

Ma Malvin napja van. Az majdnem Marvin.

Ismét hentereghetek egyedül a mindig-hideg-a-másik-fele franciaágyban. De most egy csöppet sem zavar. Öreglányosan fogok élni; befejezem a kirakómat, konok kitartással macskát idomítok, tartok egy nagygenerált (alvás, arcpakolás, manyikűr stb.), vidám filmre megyek, leviszem Frankenstein kutyáját a Dunára, anyámmal ruhákat rendelek katalógusból (aprólékos kitárgyalást követően), súlyt helyezek a reggeli sminkre, hetente kétszer tornászolok, elalvás előtt olvasok az ágyban, még csavarókat is tennék a hajamba, ha lenne hajam. Jó kis program. Kábé két napra. De sosem terveztem hosszú távra.