Végtelenül kimerült vagyok. Nem fizikailag, hanem idegileg. Ezt abból tudom, mennyire legyűrhetetlen akadálynak látok minden apró, nem várt eseményt, változást, és a legkisebb dolog is kiborít. A két gyerek néhány hét óta konkrétan pokollá teszi az életem, de csak ha együtt vannak. Ha csak az egyik van velem, semmi különösebb gond nincs, csak a szokásos időnkénti hiszti, miegymás, de ha mindketten velem vannak, konkrétan ölre mennek a kizárólagos figyelmemért, és ez kezd felőrölni. Bizonyára élnek köztünk olyan Anyák, akik számára nem jelent gondot, hogy úgy kergetőzzenek a kergetőzni óhajtó nagyobbikkal, hogy közben az ölükben ül a kisebbik, és mesét olvasnak fel neki, mert ő meg ahhoz ragaszkodik, de én sajnos nem a Kripton bolygóról származom*, szóval ez a feladat meghaladja a képességeimet.** Mint két sakálkölyök, néha legszívesebben rájuk vágnám az ajtót, öljétek meg egymást, leszarom. Folyamatosan megy a nyúzás, úgy figyelnek a másikra mint a vércsék, nehogy egy morzsányival több jusson neki, de mivel amit akarnak, az teljesíthetetlen, hát minden délutánunk egy komplett rémálom, miután hazaviszem őket. Az udvaron érdekes módon egész jól elvannak együtt, vagy a nélkül, hogy engem mindenbe bele akarnának vonni, pechemre december van, jó esetben húsz percünk van odakint hazaérkezés után, mielőtt teljes sötétség borulna a tájra. Odabent aztán kezdődik az élveboncolásom, aminek elengedhetetlen kelléke a kicsi iszonyatosan idegtépő, éles, rettenetes hangja, amin nem sír, hanem nyekereg, meg óbégat, de a végtelenségig ám, közben rángatja a kezem, hogy menjek vele, de közben a nagyobbik folyamatosan mantrázza hogy anyaanyaanyaanya-gyere játszani-gyere játszani-anyajösszmár játszani-anyagyerejátszanianyaaaaa. Órákon át, bmeg, órákon át. Ha az egyik vonatozni akar, a másik tutira nem, iszonyú ritka, hogy ugyanazt akarnák csinálni, vagy bele lehetne vonni bármibe a másikat is, ha az egyikkel elkezdek valamit, rittig olyat akar csinálni, amivel eltávolíthat a testvére közeléből. És pár hete még nem ez volt, tök jól elvoltak magukban is időről időre, meg együtt tologatták a biszbaszaikat, és én is levegőhöz juthattam, a légkör sokkal nyugisabb volt. Most szorongással nézek a délutánok elé, és eleve fáradtan vágok neki, mert addig dolgozom, ami persze tök jó, hogy van mit, de mindezzel együtt már kurva sok ez az egész, semmi sikerélményem nincs a gyerekekkel, csak a kudarcok egymás után. Utálom az életem, per pillanat, hogy egészen őszinte legyek. Legszívesebben pörgőből rúgnám fejbe a férjem is, amikor rázendít a megérzik rajtad a feszültséget mantrára - volt már ember, aki ettől nyugodtabb és lazább lett, vagy csak én érzem ezt egy kibaszott hibáztatásnak, ami csak és kizárólag arra jó, hogy még nagyobb rakás szarnak érezd magad tőle? Talán meglepő, de kevésbé feszültek nem elhatározásból leszünk egy ilyen helyzetben, hanem attól, ha elmehetünk két hétre bámulni ki a fejünkből egy eldugott új-zélandi tengerpartra, ahol max néhány birka szól hozzánk, de egyik se mondja azt még véletlenül se, hogy anyaaaaaa.
Annyira frusztrál ez az egész, hogy nem tudok megoldást találni, nem tudom jól, kizárólag csak szarul vagy még szarabbul kezelni ezeket a helyzeteket, hogy most legszívesebben összepakolnék, és elköltöznék, kérem adják vissza a régi életem, én ki akarok szállni.
* Vagy honnan a tökömből jött a Superman, nem fogok most utánanézni. (Meg ne írd, nem érdekel.)
** Igen, természetesen megpróbáltam azért.
