Úgy tűnik, mégse jut eszembe semmi értelmes. Némelyektől eltérően nem szeretnék senkit sem terhelni azzal, hogy mit vettem tegnap a piacon, vagy hogyan vergődtem be magam a melóhelyre, mert tapasztalatból tudom - mivel én is magasról leszarom mások ilyesfajta ügyeit -, hogy mindez iszonyúan unalmas, sőt, nyugodtan kijelenthetjük, hogy hasonlatos emberkínzás, mint a vogon versek. Nem tudom, mások miket hazudoznak össze magukról, én mindenesetre imádok cinkelni, de mivel a való életben ez a rokonok, barátok és üzletfelek exponenciálisan növekvő sebességgel történő elvesztését eredményezné, ezért most itt fogom kiélni magam. Szóval hasonlítok Monica Belluccira és - ha hihetek hízelgő rajongóim tömegének - a Svéd Királyi Akadémia most tervezi a Nobel-díj átnevezését (na vajon mire, azaz kiről?), eképpen méltányolva azt a brilliáns elmét és lenyűgöző intellektust, ami a belluccis külső mögött lakozik. Emberi nagyságomról csak annyit, hogy mindezek ellenére szerény és alkalmazkodó vagyok, távol áll tőlem minden dívás kivagyiság, és viszonylag szolidan csordogál életem egy viszonylag csendes kis munkahelyen. Régóta tervezem, hogy elkezdek irogatni, csak úgy a magam örömére (mint említettem, szerénységem nem engedi, hogy nagyratörő vágyaim legyenek), és ez a blogos dolog pont megfelelőnek tűnik, mégiscsak értelmesebb, mint minden este leülni otthon, és elomolva, kibontott hajjal, reszkető lámpafénynél róni a hasonló sorokat: "Kedves naplóm! Ma ismét láttam Őt! Rámnézett, én elpirultam, aztán Irén barátnőmmel elszaladtunk..." Snitt. Szűzies naplóíró belebámul a fésülködőasztal tükrébe. Sóhaj. Hófehér kar kinyúl a teknősfésűért, lassú mozdulatokkal - miközben elméje távol jár - fésüli gesztenyeszín haját... Úgy tűnik, egész jól megélhetnék azon megvetésre méltó nőtársak pénztárcájából, akik azt találják romantikusnak, ha valaki még 25 évesen is szűzen várja szerelmét, akivel elsőre egyszerre élveznek el. Bevallom, magam is olvastam már kettő vagy három darab Tiffanyt - a tudományos érdeklődés, ugyebár -, és bátran kijelenthetem, hogy olvastam az összeset. Meglátásom szerint a koncepció mindig a következő: férfi (magas szőke/fekete, szeme kék/zöld, és vagy nagyon gazdag, vagy nagyon orvos) elveszíti élete nagy szerelmét/sosem volt neki, és magányos farkasként (kinek szívét senki meg nem érintheti) tengeti létét, noha a nőneműek tapadnak rá, de hiába, mikor ő az igaz szerelemre vár. Rendkívül szép nő (bárhány éves szűz/szintén elvesztette élete szerelmét), akiben hihetetlen tartás lakozik, összejön a Férfival, akivel - mint említettem- elsőre egyszerre élveznek el. Ezután jön egy rút ármány, ami egy időre - ó, jaj, csak nem örökre? - szétválasztja a szerelmeseket, de végül minden kiderül, a nap kisüt, boldogan élnek stb., stb. Miért is mondtam el mindezt? Fogalmam sincs, de jólesett puffogni egy kicsit. Van az emberi hülyeségnek néhány olyan megnyilvánulása, amit nem tudok hova tenni, pedig évek óta próbálom meglelni a kulcsot ezekhez. Most mindenezetre kimegyek kávét inni, és megigazítom a belluccis hajam és sminkem.