Az a szemét predátor Dívamacska tegnap este elkapta a második legkövérebb halamat, akit többi társával együtt egy fazékban tároltam az akváriumtakarítás ideje alatt. Amíg én kimentem a fürdőbe, a dög levadászta, vagy a hal - pechjére - kiugrott a lábasból. Én már csak arra figyeltem fel, hogy fúj a Díva a szék alatt a másikra, és rémülten kapcsoltam, hogy ilyet csak akkor csinál, ha a kajáját védi. Bal kezemmel a grabancánál fogva emeltem a magasba a zsákmányát konokul védelmező állatot, jobb kezemmel az ő jobb első mancsát szorongattam (nem tudom miért), a szerencsétlen hal lógott a macska szájából, akit én folyamatosan és durván ráztam, közben pedig megállás nélkül visítottam, hogy engedd el!, engedd el!, engedd el! Lakótársam - aki a sivalkodásomra rontott be a szobámba - a padlón fetrengett, és majd beszart a röhögéstől. Végül csak kiráztam a macskából a halat, akinek keletkezett ugyan egy kis lyuk az oldalán, de reggelre már egész jól volt. Stramm kis jószág. A Dívamacska viszont nagyon rákattanhatott a hal ízére, mert fél órával később megdézsmálta a halvacsorámat, el is zavartam aludni. (Persze nem ment. Sosem hallgat rám.)