"Run to the bedroom, in the suitcase on the left you'll find my favourite axe" Néha olyan nekivadultan tudok utálni embereket, hogy magam is megrémülök. Csak nézek rájuk, és kitépném a szívüket azért ahogy állnak ott és baromságokat karattyolnak, és tudom, hogy szart sem érnek. Amiért meggyőződésük, hogy egy infantilis, gyagyás, selypegős mondattal mindent el lehet intézni. És még pofátlan bunkók is, akikben fel sem merül, hogy nem ők az univerzum közepe. Ami pedig nem lenne rossz, mert beléjük omolna az egész szar. Lehet, hogy egyszer úgy elrúgják a pöttyöst, hogy tényleg felteszem nekik a kérdést; mondd, te tényleg képes vagy komolyan venni magad? Állj már egy tükör elé baszod, nézz már bele, vedd már fel magnóra amit ugattál, hallgasd már vissza. Komolyan azt hiszed, hogy jófejnek tartunk? Annyira átlátszó vagy a műkedvességeddel, a messziről ordító valódi lényeddel, a sunyi pofáddal. Azt hiszed nem tudom, hogy gond nélkül vágnád át a torkom, te tetű? Nem kérek senki kedves és nyájas modorából, ha nem gondolja komolyan. Nagyon jól elviselem, ha nem kedvelnek, de legalább őszinték velem. Ennyit kérek. Sok?