marsbéli krónikák

A Dívamacska vendégségbe szállítása egyébként nem volt egyszerű menet. Mire hazavergődtem érte a délutáni dugón keresztül, már remegtem az idegtől. Otthon nem találtam a papírokat, amikre szükségem lett volna, tajtékozva túrtam szét a rohadt dobozokat, mire az egyik alján megleltem. Bevágtam a macskát a dobozába, nem találtam a doboz ajtaját, akkor már sírtam a dühtől, végül szétkent sminkkel és rettegő háziállattal elvágtattam a trolimegállóba (mert persze irgalmatlan késésben voltunk), ahol végignéztem, amint három szájbarakott 74-es troli után végre jön egy 79-es, amire viszont ez volt írva: garázsmenet. Nagyon-nagyon kevés választott el attól, hogy szabályszerű magamat földhözverős hisziben és toporzékolásban törjek ki. Persze a Dívamacska megállás nélkül nyávogott, bazi hangosan. Az utat végigszipogtam, a macska végigüvöltötte, és persze a ház előtt összefutottam voltpasival, aki kedvesen bájologni akart, sütött róla a pöffeszkedő családos vagyok, de leereszkedem hozzád, hogy érezd, mit szalasztottál (mit is? hogy nem kell állandóan kifogásokat keresnem, hogy miért nem mutatom be a barátaimnak), szóval kurtán közöltem, hogy szevasz, aztán bevágtam az ajtót az orra előtt. Pont te hiányoztál. El is takarodott, mire leértem.