Van az a rész a Dokikban, amikor a terhes Carla őrjöngve követeli a férjétől, hogy amíg ő terhes és nem ihat, addig a férje se igyon sört. Amikor ezt láttam, azt gondoltam, na, micsoda hülye picsa, de töredelmesen bevallom, hogy az elmúlt hónapokban néhányszor közel voltam ahhoz, hogy azt követeljem a világtól, hogy senki se igyon hideg söröket, ne dohányozzon, ne cipekedjen, ne sportoljon, ne vedelje a méregerős kávékat, és ne aludjon hason, mert én ezt nem tehetem vagy nem vagyok rá képes. Biztos vannak olyan elvetemültek, akik számára ez életük kilenc legszebb hónapja, de én bizony sokszor úgy érzem magam, mint az a kutya, aki eddig szabadon jött-ment, kijárt az udvarból kóborolni, időnként átruccant a szomszéd faluba a haverokhoz, aztán egyszer csak egy rövid lánc végén találja magát, és körbeveszik a jóakarók, akik még további lemondásokra biztatják, kritizálják, amiért valamit nem úgy csinál, ahogy szerintük azt egy terhes nőnek kötelessége, ha igazán törődik a gyerekével, és egyáltalán, puszta jószándékból még jobban megkeserítik az életét. (Nem, nem bántam meg, örülök neki amúgy.)