Félszemmel követve a tévé adását, egy olyan műsorra lettem figyelmes, ahol önként jelentkezőknek őskori módon kellett élniük X ideig. Nem kell hozzá régésznek lenni, hogy megsejtsük, mekkora szopás lehetett kőkésekkel meg dárdákkal beszerezni a mindennapi betevőt. Az ember azt hinné, hogy amikor hosszú kínlódás és éhezés, meg minden után a férfiak végre elejtenek egy szarvast, és hazacipelik a táborba, mindenki örömujjongásban tör ki, hogy van mit enni, és holnap is lesz. De nem. Az egyik nő teljesen kiborult, hogy ő ezt meg nem eszi, mert nem eszik vörös húst (válogat, bakker, egy őskori túlélőtáborban!), meg egyébként is állatkínzás. Fel volt háborodva, hogy az emberek az életben maradásért állatokra vadásznak! A másik meg ott tördelte a kezét, hogy szegény szarvas, és hogy mekkora sokk volt neki, amikor megpillantotta James-t, amint egy szarvascombbal a vállán elé toppant. (De ez a luvnya legalább evett belőle, a kis kétszínű.) A férfiak helyében bottal vertem volna ki őket a táborból, a jó kurva anyjukat, takarodjál bazdmeg bogyót gyűjteni, azon húzd ki a telet, állatbőrökbe bugyolálva, aztán találkozunk. Én ritka nagy állatbarát vagyok, de étkezési céllal elejtett állatért egy könnyet életemben nem ejtettem, nem is fogok, ilyen helyzetben meg pláne ne forgassuk már a szemünket ájtatosan az égre nézve, hogy jaj, szegény szarvas. Pláne, ha aztán mégis megesszük.
