Persze ha őszinte akarok lenni, a legnagyobb stresszt az jelenti, hogy miként hat ez az egész új helyzet a nagyra. Mert hat rá, és nem túl pozitívan. A bölcsibe az utóbbi héten már ebéd után megyek érte, mert odáig fajult az alvással szembeni ellenkezése, hogy lefekvés helyett inkább magától beállt a sarokba csórikám, ezért a gondozónő felvetette, hogy próbáljam meg inkább otthon altatni. Ez valamelyest enyhített e helyzeten, de nem eléggé. Folyamatosan azon rágom magam, hogy nem töltök vele elég időt*, nem vagyok elég türelmes, megértő, túl sokat kiabálok mostanában. És nyilván egy hetek óta kialvatlan zombinál hamarabb szakad el a cérna mindenért, főleg, ha egy dackorszakos rángatja az idegeit, csakhogy nevezett dackorszakos erről nem tud, és nem is tehet. Próbálom ezt észben tartani, de kurva sokszor nem megy. Ha pedig a minden piszlicsáré dolog miatt, kétpercenként újrakezdődő, véget nem érő huzakodás** közben a kicsi is elkezdi a vonyítást, amit én iszonyú rosszul tűrök, baromi gyorsan robbanok, és jön a kiabálás, a büntetés, részéről az üvöltés, káosz az egész, két gyerek ordít, én kiabálok, közben az megy mantraként a fejemben, hogy deszarulcsinálod, neordibáljmár, mostkúrodelakapcsolatotagyerekkel. (Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy sajnos az én szar természetemet örökölte, azaz lobbanékony, türelmetlen, a korosztályos átlagnál is jobban utálja, ha segíteni akarnak neki, plusz makacs, mint egy öszvér, és nagyon akaratos. Mindenki jobban járt volna, ha az én szépségemet és az apja dagonyázó vízibivaly természetét örökli.) Valamelyik este odáig süllyedtem, hogy miután ezredjére szóltam rá valamiért, amit persze ezredjére engedett el a füle mellett, sőt, vigyorgott is, egyszerűen becsaptam a mesekönyvet, emelt hangon közöltem, hogy ennyi volt mára, feküdjön le, elég volt, nincs több Nyúl Péter. Még puszit sem adtam neki, úgy mentem ki a szobából, pedig sírva kérte, hogy takarjam be, meg jöjjön a puszipocok. Aztán húsz perc múlva persze szégyenkezve osontam vissza, szerencsére még nem aludt, és örült nekem, hogy betakargatom meg megpuszilgatom és vidáman nézett rám, de én nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most kúrom el.***
* Általában én hozom-viszem a bölcsibe, délután, ha a kicsi alszik, csak vele foglalkozom, de ez sajnos nem mindig megy, továbbá én etetem, fürdetem, fektetem, olvasom a mesét, hogy legyen kettesben töltött idő.
** Mint természettudományos végzettségű ember, továbbra sem látom értelmét a dackorszaknak. Próbálgatja a határait, oké, de ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy a szülő általi agyoncsapást/a szülő agyvérzését kockáztassa vele az utód?
*** Ha azokhoz mérem magam, akik szíjjal verik meg fénnyel etetik a gyereküket, még nyilván én vagyok az év anyja, de ennél azért magasabban van a léc.