Én nem vasalok. Azaz, de, kábé negyedévente egyszer tíz percet, ha valami hacacáré miatt muszáj az ing, a szép ruha. Egyébként úgy vásárolok ruhát, hogy ne kelljen vasalni, teregetni meg ügyesen tudok. A gyerekeim tiszták, rendesek, a ruhájuk nem úgy fest, mint ami két hétig hevert a lavór alján összegyűrve, ránk ugyanez érvényes. Szóval, részemről ennyi lenne a dolog, de az anyám, az nem nyugszik bele ebbe.
Mert vasalni KELL. Miért? Csak. Mert az úgy szép. Mert úgy szokás. Igazából soha még logikus választ erre a kérdésemre nem kaptam tőle (a szokást leszarom, a szépséget meg nem látom a dologban). Évtizedek óta minden vasárnap délutánját a vasalódeszka felett tölti, mindent a világon kivasal, a pólóktól a farmeren át a konyharuhákig. Ennek a szörnyű mániájának köszönhetően kamaszkorom számos vasárnapjának sok-sok óráját töltöttem én is a vasalódeszka fölött, kényszerből. Azóta azonban egyet sem. És ha rajtam múlik, a halálomig nem is fogok. Őszintén mondom, hogy a konyharuhák vasalásánál azt is értelmesebb tevékenységnek tartom, ha vödörrel vizet hordok a Dunába.
Amikor pár hónapja anyám megint rázendített a miért nem vasalsz mantrára, eléggé ingerülten közöltem vele, hogy nem vasalok, pont, és többé nem akarok erről a témáról egyetlen szót sem ejteni. Láttam rajta, hogy megbántódott, de azóta nem került szóba a dolog. Már azt hittem, lekerült ez a lemez. Ó, én naiv, ó, én balga!
Mert tegnap délután, miközben gyanútlanul olvasgattam valami magazint náluk, minden előzmény nélkül* közölte, hogy most, hogy a nagy az ovit, a kicsi a bölcsit kezdi, muszáj lesz vasalnom. Aztán miért lenne muszáj? kérdeztem én nyugodtan, de a pumpa azonnal elindult bennem felfelé.
A válasz: mert meg fogják őket szólni.
És mégis kik? A többi kiscsoportos? Te, láttad az XY-t, mekkora ránc van már a Bob mesteres pólója hátulján, az anyja biztos nem vasal, de gáz!
Közöltem, hogy a gyerekek ezt leszarják, azt pedig, hogy a Mancika anyukája mit gondol, én szarom le, de nagyon magasról. Csakhogy az nem úgy van, tudtam meg. Mert ki fogják őket gúnyolni!
Ám csak ez után következett a legfőbb sérelem: hogy én nem vasalom az ágyneműket sem! Ez ám a skandallum! Ezt már végképp nem tudom hova tenni, jegyeztem meg nyájasan, tekintve, hogy az ágyneműnket rajtunk kívül senki sem látja, nekünk pedig pont megfelel így. Erre bepróbálkozott azzal, hogy a vasalt ágynemű kényelmesebb! Mondom, nekem nem. Aludtam ilyenben is, olyanban is, tutegál. Ha másnak úgy kényelmesebb, vasalja nyugodtan, váljék egészségére.
De itt már majd eldurrant az agyam. Hogy közel negyvenévesen magyarázkodnom kelljen az anyámnak, hogy mit miért, és miért úgy csinálok? Hogy képtelenség megértetni vele, hogy ez az én dolgom, és a világnak, benne neki, ehhez semmi köze nincsen? Hogy tényleg nem érti, nem érzi, hogy micsoda csapda az, ha folyton azt tartjuk szem előtt, mások mit szólnak ahhoz, amit teszünk vagy nem teszünk? Ha foglalkozunk a megszóló, gúnyolódó, pletykálkodó és ítélkező idegenekkel? Hogy itt van ő, egy több diplomás, értelmes nő, aki egyre inkább úgy viselkedik, mint a Konzervatív Háziasszonyok Baráti Körének oszlopos tagja, és úgy beszél, mint a Lányok, asszonyok 1917-ben? Megszólnak! Úristen! Úristen! Nem jutottam szóhoz, komolyan, hogy ezt, és a saját anyámtól. Jó hogy nem azt mondta: szájára vesz a falu. Kössél lányom kendőt, asszony vagy már, úgy illik.** Jesszus.
Persze, a magyarázat az egészre pofonegyszerű. Ha belátná, hogy vasalás nélkül is remekül lehet élni, azt is be kellene látnia, hogy teljesen feleslegesen pazarolt éveket az életéből erre a tevékenységre. És hogy rajta kívül senkit a világon nem érdekelt, vasalt-e a konyharuha, csak maga miatt vasalta azokat a szarokat, meg vasaltam én, meg az apám.
Abba már persze fájdalmasabb belegondolni, miért akar engem egy olyan élet és gondolkodásmód felé terelgetni, ahol nem az számít, hogy én hogy érzem magam jól az én életemben, hogy én mit szeretek, mit tartok fontosnak vagy lényegtelennek, hanem az, hogy mit fognak gondolni olyan emberek, akikkel a viszonyom kimerül annyiban, hogy biccentünk egymásnak az óvoda kapujában.
* Bár a nyakamat tenném rá, hogy magában már régóta csak az alkalmat kereste, mikor hozhatná elő ismét a témát.
** És meg ne lássam rajtad többet azokat a halálfejes pólókat, tehette volna még hozzá.
